Cserháti Sándor: Pál apostolnak a kolossébeliekhez írt levele és Filemonhoz írt levele (Budapest, 1978)

A KOLOSSÉI-LEVÉL MAGYARÁZATA - II. HÁLAADÁS ÉS KÖNYÖRGÉS A GYÜLEKEZETÉRT 1,3-11 - 1. Hálaadás reménységünk bizonyosságáért 1,3—8

amikor a kolosséi gyülekezetre gondol imádságaiban, és azt szeretné, ha ők is ebben a felengedett légkörben olvasnák szavait. (4) Istennek irántunk megnyilvánuló atyai szeretete sohasem felettünk lebegő elvont általánosság, hanem az élet ezerféle kisebbnagyobb ügyében-bajában megnyilvánuló valóság. Pált például az készteti Isten iránti hálára, amit Epafrásztól a gyülekezetről hallott. Az tudniillik, hogy a hit, a szeretet és a reménység, a keresztyén életnek ez a három fundamentuma (lKor 13,13), épségben van közöttük is. Keveset mondunk, ha ezt a hármat „keresztyén erény"-nek nevezzük, hiszen nem egyes lelki vagy erkölcsi tulajdonságot fejeznek ki, hanem a keresztyén élet három nélkülözhetetlen és egymástól elválaszthatatlan irányát jelölik meg. A hit Krisztushoz visz, a szeretet a felebarát felé indít, a reménység pedig a teljességre irányítja tekintetünket. Pál először a kolosséi keresztyének Krisztus Jézusban gyökerező hitéért ad hálát. Az újszövetségi hit mérhetetlenül több, mint Isten létének elfogadása. Ez az egy Istenbe vetett hit jellemezte a zsidóság, de a műveltebb és felvilágosultabb pogány gondolkodásmódját is. Pál korában igen elterjedt nézet volt, hogy a különféle istenek csupán az egy istenség különböző megnyilvánulási formái. Ezzel szemben Pál hitnek csak azt a hitet tartja, amely bizalommal fogadja el Istennek a történeti és feltámadott Jézusban felkínált szabadítását. Az újszövetségi hit tehát abba a Jézusba fogódzik, aki nem uralkodni jött, hanem szolgálni, és így képviselte Isten atyai szereletét. Felismerni ebben a Jézusban Istent és az ő akaratát nem telik a embertől. De hála az Istennek, aki a lehetetlent is lehetővé teszi, és megajándékoz minket ezzel a hittel. A levélből majd ki fog tűnni, hogy nem mindegyik kolosséi keresztyénnek teljes a hite Krisztus ismeretével. Mégsem vonja kétségbe Pál, hogy a gyülekezet hisz Krisztusban. Hitüket nem tartja elhibázottnak, csak csonkának, kicsinynek, fejletlennek (Ml 8,26). Ez is oka lehet a szelídebb hangvételnek—szemben a Galata-levél megalkuvást nem tűrő, kemény hangszerelésével. A legkevesebb fenntartást akkor érezhetjük ki az apostol szavaiból, amikor olvasói szeretetéért ad hálát. Feltűnő ugyanis, hogy a 8. versben Epafrász beszámolójából már egyedül a gyülekezet szeretetét emeli ki. Ez a szeretet érett szeretet volt, mert valamennyi szent felé irányult. Valószínűnek tarthatjuk, hogy ezzel a fogalmazással Pál a gyülekezet tagjainak egymás iránt megnyilvánuló, sze47