Balikó Zoltán: Az efezusi levél (Budapest, 1985)
3. Isten munkája Krisztusban 1,15—3,21
szeretetével. Mindezt a kegyelem viszi végbe Jézusért. Nein érdemeltük meg, sohasem szolgálhatjuk meg, még rejtetten sincsen semmi magyarázat vagy indok. A kegyelem valóban kegyelem. Itt van helye a bátor, lutheri betoldásnak: Csak Krisztus, csak kegyelem, csak hit által... Ekkor értjük meg, hogy valójában nem a törvény írott vagy íratlan rendje ellen vétettünk, hanem szívét bántottuk meg! Szeretete ellen vétkeztünk. Ha egy sofőr elgázol egy kisfiút, halálos gázolásért megkapja büntetését s ha ezt letöltötte, jogilag az ügy el van intézve. Senki sem támaszthat vele szemben követelést. De más a helyzet az édesanyára vonatkozóan. A vétkesnek sem pénzbeli, sem szabadságvesztési büntetése nem hozza rendbe a dolgot. Csak az, ha az édesanya meg tud bocsátani . . . Mindig a bocsánaton fordul meg minden. S ezt a bocsánatot egyedül bizodalmas hitünkkel ragadhatjuk meg. Bizony a cselekedetek semmit sem segítenek. Itt azonban újra jelentkezik az apostoli paradoxon. Bár megmenekülésünkért semmit sem tehetünk, elhibázott lenne hitünk, ha nem jelentkezne azonnal jó cselekedetekben. Valójában ez nem olyan érthetetlen, hiszen logikusan következik a szeretetből. Bár tudjuk, hogy mindvégig és örökké csak a kegyelem segít rajtunk, mégis szüntelen megkíséreljük hálánk megbizonyítását, igyekszünk a kegyelemhez méltóan viselkedni. Istent nem tehetjük adósunkká, de szeretete mégis kötelez maximális erősítésre, hogy a kapott kegyelemhez méltóan járjunk (Róm 6.). Mert az ingyen-kegyelem a leghatalmasabb etikai hajtóerő! 6 81