Balikó Zoltán: Az efezusi levél (Budapest, 1985)

2. A hálaadás himnusza 1,3—14

ered, hanem a „kefalaion" szóból, ami summázást, összefoglalást, egy témának hosszú boncolgatása után a végső egybefoglalását jelentette az akkori szóhasználatban. De jelentett könyvelési szakkifejezést is, számoszlop összegezését. Előfordult logikai műveletek során is a kifejezés. Xenofonnál a szó annyi, mint egy rabszolgával közölni az uralkodó akaratát és az közvetítette a többieknek a parancsot. . . „Anakefalaiusthai" több írásmagyarázó szerint nem a másik előfordulási helyen (Róm 13,9) ,,ana" hangsúllyal értendő, hiszen itt, az efezusi levélben furcsa lenne az ,,ismét" összefoglalást érteni. Ott a számtalan törvénynek a szeretet törvényébe való összefoglalását jelenti. Itt azért más a helyzet, bár az egységbefoglalás reintegrációja nem elképzelhetetlen tartalom. Akkor viszont arról van szó, hogy a világmindenségnek újra történő összefoglalása a Krisztusban úgy történik, hogy az „Ekklészia" Krisztusban már elnyerte a Főt és így az emberiség új kezdethez jutott. De mindenképpen nehézkes fordítás: „A Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben van, azt is, ami a földön van". Mikor történik ez? Már megtörtént vagy radikálisan eszkatológikus eseményről van szó? Valószínűen nem, hiszen Kol 1,20 szerint már végbement a kiengesztelés. Krisztusnak a keresztfán és megdicsőülésében már végbement nagy fordulat., a világnak már van reprezentánsa. Levelünk főtémájára gondolva nyilván az a hangsúlyos, hogy a széthullott, ezért permanens ellenségeskedésben élő világ egysége kizárólag Krisztusban történik. Van olyan írásmagyarázati kísérlet is, amely itt látja igazolva az ún. „apokatasztaszisz tón pantón"-tant azaz ,,Allversőhnung"-theóriát, amely szerint mindennek a végén minden (!) eljut erre a kiengesztelt állapotra. Kétségtelenül hangsúlyos a kifejezés: „Ami a mennyben és ami a földön van . . ." Az utolsó érintheti a szellemvilágot, az angyalok világában történt ősi szakadást is talán, amely után vált lehetővé a földi katasztrófa és így a „menny" is rászorul a megújulásra, olv. 2Pt 3,13. Talán éppen ezen a ponton érthetjük meg, hogy a „szófia" is eljut adottsága határára és 48