Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1928-05-27 / 13. szám
1928 május 27. 94 Hegyen épített város ünnep-estét már családjuk körében tölthessék — szokatlan nyüzsgés és zűrzavaros lárma ejtette aggodalomba a férfiakat, miközben a hegyre föl, otthonukba igyekeztek. A lelkendezve elibük rohanó asszonytól csakhamar megtudták az izgalom okát is. Váratlanul, mint a villámcsapás, beütött őhozzájuk is a veszedelem. — A Végzet elől elrejtőzni nem lehet. A helység szabója aznap reggel jókora csomag posztót kapott a londoni cégtől, amellyel összeköttetésben állott, de alighogy szétteregette és fölszabni kezdte a régen várt anyagot, hirtelen összeesett és nem telt bele egy óra se, hogy gyöt- relmes kínok között utolsót vonaglott. Szörnyű sorsában osztoztak családtagjai is, úgy hogy estére kelve egyetlen élő emberse maradt a szabó házában. Innét a fejvesztett rémület és készülődés, mert mindenki hanyatt-homlok menekülni igyekezett a veszedelmessé vált helyről és alig néhány bátorszivű férfi akadt, aki a sírokat megásta és a halottakat a temetőbe kivitte. Elszánt, komoly arccal állott a lelkész — Mompesson Vilmos — a kipusztult ház udvarán és megrendült lélekkel végezte a gyászszertartást a hevenyészett koporsók mellett, amelyeket most nem állt körül a rokonok és jóbarátok résztvevő tömege. Sőt amerre elhaladtak az utcán végig, sietve becsukták a halottasmenet közeledtére a kapukat, ajtókat és ablakokat, de azért a lelkész éber figyelmét nem kerülte el, hogy az udvarokon sebtében megrakott szekerek állnak és menten tisztában volt a lakosság szándékával. Elhatározta hát, hogy nem engedi elszé- ledni híveit, nehogy a veszedelmet az egész vidékre elterjeszthessék. Elismerő szavakkal méltatta a sír mellett azok bátorságát, kik még ily válságos esetben is követték a felebaráti szeretet parancsát, azután pedig így folytatta beszédét : »Ami pedig az önző, gyáva lelkeket illeti, akik — látom — el akarnak menekülni e minket sújtó veszedelemből, azok tudják meg, hogy csak az történhetik itt a földön, ami a Mindenható akaratával megegyezik. A halált — mely elől elszökhetni véltek — talán már magukban hordozzák és elterjesztenék azt az egész vidéken gyanútlan embertársaik, talán rokonaik között, akik őket részvéttel befogadják. Mi innét el nem távozhatunk egy tapodtat se. Nézzünk bátran szembe eljövendő sorsunkkal, mert ez kötelességünk. Nagy erő rejlik a‘ bátor összetartásban, gondos elővigyázatunk talán letompítja a Halál pallósának élét, minden körülmény közt azonban együtt maradunk és óvjuk, bátorítjuk, ápoljuk és ha kell — eltemetjük egymást. Én veletek leszek utolsó leheletemig. Szent esküvéssel fogadom. Helyeslő moraj volt a felelet a lelkes beszédre, könny csillant meg a szemekben és munkától kérges kezek nyúltak a szónok felé: »Itt maradunk, uram, és nem engedjük távozni a többieket sem«. A siker némileg megnyugtatta, de nagy felelőssége tudatában és kis családja miatt is remegő szívvel, most hazafelé igyekezett a fiatal lelkész. A legszélső ház a faluban, árnyas fáktól védett, virágos kert közepén, az volt az ő barátságos otthona, ahol eddig zavartalanul élt hivatásának és a^ tudománynak, amelynek lelkes mívelője volt. Élettársa szép, okos asszony volt, akivel szivük a legtökéletesebb harmóniában csendült eggyüvé és két bájos gyermek tetőzte be boldogságukat. És — egyik napról a másikra — most minden kockán forog. Megdöbbenve állt meg, ahogy a szobába belépett, mert ott látta a feleségét a földön térdelve amint éppen egy málha szíjjait csatolta össze és mellette útrakészen két kis fiát. —Mi történik itt?Erzsébetem,te útra készülsz? — Mi mást tehetnék? A szörnyű eset után nem az-e legszentebb kötelességünk? Csak reád vártunk, hogy elindulhassunk. — Ami téged és a gyermekeket illet, ám kövesd anyai szíved parancsát. Itt a falu végén elszigetelve ti még nem érintkeztetek senkivel és így nem is lehettek a métely hordozói. Ám akkor távozzatok minél előbb, Isten hírével! — És te? — rebegte az asszony halálsápadtra válva — te nem tartasz velünk? — Mompesson felelet helyett kezébe vette az asztalon fekvő Bibliát és föllapozván abban János evangéliumát,, fennhangon olvasni kezdé ami a tizedik részben írva van : — Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhaiért. A béres pedig és aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jőni és elhagyja a juhokat és elfut: és a farkas elragadozza azokat és elszéleszti a juhokat. A béres pedig azért fut el, mert béres és nincs gondja a juhokra. Én vagyok a jó pásztor és ismerem az enyéimet és engem is ismernek az enyéim. Amiként ismer engem az Atya és én is ismerem az Atyát: és életemet adom a juhokért. Mikor pedig látta, hogy az asszony abbahagyja előkészületeit és tétovázva áll, szelíden folytaid : —Csak menjetek szeretteim ! Én nem hibáztatlak azért, hogy el akarod vinni gyermekeinket innét, a halál torkából. Csak azt ne kívánd, hogy én veletek menjek, mert én ama pásztor vagyok és itt a helyem az én nyájam között ! Mompessonné nagyon jól ismerte férjének szilárd jellemét és tudta, hogy minden könyörg.és vagy reábeszélés úgyis hiábavaló lenne, ezért nem is kísérelte meg, hogy őt föltett szándékától eltérítse. —Búcsúzzál el hát kis fiainktól — szólt halkan, úgylehet, utoljára látod őket ! A gyermekek sírva közeledtek apjuk felé, de' az tiltó mozdulattal odázta el magától szivének féltett kincseit, s kezét áldásra emelve elbocsátá őket a Mindenható nevében. Még egyetlen fájdalmas búcsúpillantás, aztán az asszony gyors elhatározással kézenfogta a gyermekeit és többé vissza se tekintve, majdnem futva távozott velük ki a házból, el a veszedelemből.
