Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)

1928-02-26 / 6. szám

Hegyen épített város

42

1928 február 26.

Rádióima és előimádkozás

— Levél a szerkesztőhöz —

Ez év január 29-iki felolvasásomra az ellen- vélemény kedves Szerkesztő uram útján jutott hozzám, én is ezt az utat választom — legyen ezúttal ez a mi rádiónk. Szívesen veszem igénybe, mert tudom, hogy tiszta, érthető hangon szólal meg. De mégis arra kérem, ne tompítsa le a inellékzöngzeteket sem. Hallgatói ítéljék meg szavaimat úgy, amint azok elhangzanak és találják meg bennök az igazságot — ha van. Legalább tudni fogom, hogy a felolvasásban elmondottak csakugyan az igazságon épültek-e fel vagy nem. Homlokát se ráncolja össze, aggodalmait is oszlassa el, mert a legtompább tollal írok, sebet senkin nem ütök s nem karcolom meg a legbársonyosabb jótékony női kacsót sem.

Hanem egyre tessék ügyelni. El ne bizakodjék a rádióban. Annyira értékelje azt, amennyit az valóban ér s ne gondolja, hogy rádiós hasábjaival már üdvözíti is a hallgatót.

Éppen az ellenkezőjét fogom bizonyítani, azt, hogy a rádió, ha még a legszentebb ember hangja hozza is rezgésbe lemezkéit, még sem üdvözít.

Előttem van az ellenvélemény, abba pillant- gatok be. Olyan az, mint amaz írás, melyről az apostol azt írja, hogy »hasznos a tanításra, feddésre, fegyelmezésre, az igazságban való nevelésre, hogy az Istennek embere tökéletes és minden jóra alkalmas legyen.« (II. Tim. III. 16—17.)

De tartsunk rendet. Az alap, melyből fejtegetésem kiindul, az előimádkozásról szól.

A hagyományos előimádkozásnak az a baja, hogy nem úgy fogják fel, mint ahogy azt a lelkész is óhajtaná. A lelkész az elmondott szentbeszéd tartalmát foglalja abba az imába s tulajdonképp csak ő maga az, aki imádkozik Istenhez, hogy tanításának foganatja legyen rajtunk, bennünk. Nem azért imádkozik, hogy szajkó módra utána mondjuk, hanem azért, hogy legyen mi felett elmélkednünk csendes otthonunkban és hogy tudjuk is ezt az elmélkedést Istenhez méltó fohászba foglalni. A lényeg ez: a mi jó pásztorunk előbb tanít, épít bennünket, aztán könyörög érettünk s eljárásával egyszersmind arra tanít, hogy miképpen imádkozzunk mi is. Nem imádságot, hanem imádkozni tanulunk tőle. Természetesen, amit már megtanultunk, a »Miatyánk«-ot, azt már vele imádkozzuk — áhítattal.

Ebben, azt hiszem, mindnyájan megnyugodhatunk, a pásztor is, a nyáj is — de aztán kövessük is.

Az imádságnál még pásztorunknál is nagyobb tekintélyre hivatkoztam, a legnagyobbra, magának a pásztornak is urára, a mi Urunk Jézus Krisztusra. Ő pedig azt mondta : »mikor imádkozol, vonulj belső szobádba s ajtód bezárva, imádkozzál titkon levő (láthatatlan) Atyádhoz és titkon látó (mindentudó) Atyád megfizet tenéked.«

Csak nem gondolja tán kedves Szerkesztő úr, hogy ehhez rádió is kell.

A rádiónak egészen más a dolga. Lássa pl. abban a tanításban, melyben éppen csak a templom áhítatos közönsége részesült, nyomban részesíti a távollevőket is. Felkeresi szűkös otthonában azt a beteges, öreg özvegyasszonyt, kiről az előttem levő írás oly szeretetteljesen beszél ; felkeresi a kórházban sínylődőket, a börtön szomorú lakóit is és felkeresi a kényelmes templom- kerülőket is. Egyiket vigasztalja, a másikat erősíti, a templomkerülőt meg a templomba édesgeti, a nyájhoz tereli. •

Nagy bölcsesség és hittestvéri szeretet volt a mi egyházunk elöljáróiban, mikor ezt a titokzatos hatalmat bevezették templomunk szószékébe. Templommá tették a messze otthont s otthonná a templomot. Nagyobbá, nagyon naggyá tették az istenházát s a széledező nyájat összeterelték.

De az oltár előtt, kedves Szerkesztő úr, ugye nem látott rádiót? Nem is láthatott, mert az nem oda való. Onnan csak az Ur felkent szolgája fohászkodhatik Istenhez, onnan csak ő hirdetheti nékünk Isten nevében a bűnbocsánatot, a kegyelmet, az áldást. Istennek pedig nincs szüksége rádióra. Mi magunk be se léphetünk az oltár elé, csak körültérdeljük azt az úrvacsorakor, esküvőnkön, mikor bűneink bocsánatát s egy élet boldogságát esdjük, de ahhoz nekünk sem kell rádió. A szószék csak szent hely, az oltár szentély!

Felolvasásomnak másik sarkalatos pontja az volt, hogy »üdvösségünk útjának kettős a bekapcsolódása. Az egyik az Istennél van, a másik az embernél. E kettős kapcsolat közé iktatta Isten kegyelme az örökké való valláserkölcsöt, magát a Krisztust. Ezért nem járhat ezen az úton más, mint a tiszta, a szent üdv- igéret (logos) és az igaz áhítat (pneuma).«

Mondja meg, kedves Szerkesztő úr ennek az útnak két végén hová illesztené a kagylót, ha az áhítat beszél s hová illesztené, mikor az Ige szól?

Elvégre az a rádió is csak gyártmány, készülék, gépezet csakúgy, mint a teiegráf, a telefon, a fotográfia stb. s ha mindjárt sokkal nagyszerűbb is a többinél, azért az sincsen gyarlóságok nélkül. PL nagyon hasonlít a vízvezetékhez is. Nemcsak azért, mert mindkettő emberi gyártmány, tehát romlandó, de azért is, mert, mint a rádió a jót és rosszat, a vízvezeték is csakúgy szállítja a kristálytiszta vizet, mint a szennyesei. Ilyenekkel nem működik a Végtelen. Kétségtelen, hogy a rádió épp olyan híven szállítja Aranyszájú Szent János szavait, mint a gonosz lélek káromkodásait. Hát hogjj van 'ez? Hát csak úgy, kedves Szerkesztő Űr, hogy a mikrofon lemezkéjét az egyik éppen úgy hozza rezgésbe, mint a másik. De sem Szent János ihletét, sem annak a gonosznak lelkét nem veheti fel a rádió, a gép. Mindkettő ott marad, ahol volt. A gép nincs berendezve se lélekre, se szellemre, csak elektromos rezgésre.