Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1928-02-26 / 6. szám
1928 február 26. 43 Hegyen épített város A lélek munkáját, a jó vagy rossz gondolatot, a szellem-, az ihletsugalta fenséges, oktató, tanító, nevelő mondásokat, de mindig csak a hangot, a szót veszi és viszi a rádió, de magát a lelket, az ihletet nem szállíthatja már sem a mikrofon lemeze, sem a drótvezeték, mert hisz ezt ugyanúgy megtehetné a telegráf s a telefon is és nem veszi fel Csepel-Ieadó korlátolt elektromos energiája sem. A lélek okozta érzelem is ott marad az emberben és az áhítat is megmarad abban az Igével ihletett szentélyben, melyben született s melyről lentebb még szólni akarunk, az igazság bizonyság- tételéül. De semmi sem új már a nap alatt. Régebben is történtek már hasonló kísérletek csakúgy, mint most, mikor a rádiónak üdvözítő hatalmat is akarnak tulajdonítani — tévedésből s befolyásolva a rádió tüneményes voltától, hatalmától. Emlékszik, kedves Szerkesztő úr, hogy a romlott XVI-ik században, Luther idejében, mikor még rádióbérletről szó sem lehetett, szintén megkísérlettek valamely hasonló, bűnbocsátó, üdvözítő dolgot a bűnbocsátó cédulákkal. Volt köztük jó drága, száz-aranyfontos is, de volt jutányosabb is. A bűnös bűne, meg a zsebe szabta meg az üdvözítő cédula árát. Az üdvösséget magát Tetzel mozgó irodája folyósította, az igaz, a pénzt is ö csapta zsebre. De különben egész előkelő részvénytársaság állt a háta mögött. Egy pápa, a kibocsátó; a mainzi érsek, a forgató; a Fuggerek cscomptálták az üzletet 50—25—25% arányában. Mire lett volna még aztán jó a Büntörlö, ki szent halálával váltotta meg bűneinket?! Ha meg 111a már a rádió is üdvözít, minek nekünk Luther és tanítása?! Harmadik sarkalatos pontja az volt felolvasásomnak, hogy az Ige csak akkor ölthet testet bennünk (érvényesülhet), ha már a lélek a műveltség alkalmas fokára jutott. A súlypont itt a művelődés fokán van. Az állati sorban levő ember, vagy a törzs- főnök, aki éppen a fehér misszionárius húsát emésztve sziesztái, semmiképpen nem volt alkalmas az ihletre. Legalább is a zsidó vagy a görög- római műveltség kellett ahhoz. Azóta pedig már a futó vagy igavonó állattól kezdve a tenger ezer hajójával, a szárazföld vasutaival, a levegő tele- gráfja, telefonja mind a lélek szolgálatában van. De egyik se úgy, mint a rádió. Ez már a végtelenséggel kacérkodik és tértől, időtől, fénytől, sötétségtől, jégpólustól s trópustól egyaránt független. Mintha csak felsőbb hatalom akarná vele ebben a rohanó században az úgyis megrövidült életet még gyorsabban lejáratni. Kiterjedésében pedig a középponttól a gömbfelület minden pontja irányában sikerrel versenyzik még a könyvnyomtatással is, gyorsaságban meg már rég le is gyűrte azt. Nincsen a rádiónál hatalmasabb faktora földi boldogulásunknak. Csakhogy földi boldogulásunk még nem boldogság és nem üdvözülés. Az emberkicsikarta fizikai erők, ha gőz, ha villany, ha mágnes, ha rádió hajtja is azokat igánkba, csak képesebbé tesznek bennünket a boldogságra, üdvösségre, de maguk még nem boldogítanak, nem üdvözítenek. Mozdonyaink, a telegráf, a telefon, Nobel rettenetes robbanószerei, gyárai csak állomásai a művelődésnek. Az elmúlt és mégis folyton tartó világháborúban hányán lettek boldogok azok közül, akik már nincsenek és hányán boldogok azok közül, akik még megvannak ? Beleértem a legyözötteket és győzteseket is. Már pedig a rádió maga sem más, mint ilyen állomás, melyre tán maholnap másik következik. Csakhogy a rádió hatalmasabb a többinél. De a rádiónak is van határa. Ez úgy jutott eszembe, hogy az előttem levő közlemény sok szép mondásai között olvasok egy igazán bájos és szellemes pontot : *Ugy vagyunk az imával (t. i. a rádióimával), mint a szép zenével vagy a szép költeménnyel, amelyet előre nem ismerünk és mégis gyönyörűséget okozott és mély megilletödéssel hallgattuk«. íme az első határ. Sem a zene melódiája, sem a költemény ritmusa, kadenciája nem juthat már csak a hallószerven át belsőnkbe. A rádió csak auditiv perceptio. A visuálist, a látásit pl. a rádió már nem közvetíti. Az alak, a szín, a kiterjedés, tehát a művész szobra, a remek festmény is már hatókörén kívül esnek. De éppúgy az illat, az iz vegyi hatása is, meg a tapintás fizikai folyamata is. Itt tehát a rádió már nem tökéletes, már nem hatalom, már nem végtelen. Az üdvösség pedig csak a végtelennek, a végtelenség Istenének lehet munkája. A korlátolt végtelenség nem végtelenség. A rezgést, mit a mikrofon drótja szállít, a leadóállomás már csak megszabott hullámhosszal szállíthatja s akkor is csak annyira, amennyire elektromos ereje engedi. Hát bizony a rádió is csak olyan lovon jár, amilyet adnak alája s az is csak addig vágtat, ameddig a ló bírja. Azt a fentidézett szép zenét is így szállította a rádió, de már aztán akadálya volt: csak a fül vette be. A többi érzékszervre nem volt már hatása. De ez még csak a külső, a külvilági határ, akadály. Van a rádiónak belső határa is. Amint a dal andalító zengzetét s a költemény bájos ritmusát felvette az emberi hallókészülék bonyolult szerkezete, a hallóidegek azonnal átadják azt az agy hallócentrumának. A centrum felveszi. Ez az a pillanat, kedves rádióhallgató, mely annyi »gyönyörűséget» okozott. De ezzel a gyönyörűséggel még nincs vége a muzsikának. A hallóközpont átformálja szerveivel a mozgó anyagot anyag- és mozgásnélküli képpé, lelki képpé. Az olyan tükörféle s bizonyára hasonló a látószerv csap- és pálcikasejtjeihez, melyek a zöld hegyóriásokat, a tenger viharos rengetegét, de a bájos rózsaszálat is átalakítják, lelki felvételre alkalmassá leszik s mint szín, alak-, kiterjedésnélküli mozdulatlan lelki képet a látóidegen át átszállítják a látómezőbe, az agy belsejébe. Tehát
