Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1928-09-30 / 17. szám
Hegyen épített város 126 1928 szeptember 30 teóriákban a bizodalmát. Végül mintha a természettudomány a jelenben lemondott volna arról az igényéről, hogy világnézetet nyújtson és van szép számmal természettudós, aki a szellemi tudományokkal a kapcsolatot keresi. Legrosszabbul áll a dolog a specifikus keresztyén vallásossággal, mert ismételjük, hogy a templomokba tódulás még nem azonos a keresztyén kegyességgel, melynek lényege az Istenben való élet Krisztus értelmében. Nagyon-nagyon kevés ember van, aki életét úgy folytatja, mintha állandóan rajta függne az Isten szeme és komolyan a Jézus nyomdokain halad. Ilyen, a magában és a bibliában elmélyedő lélek ma kínosan érzi a Jézus evangéliumának az életfelfogása és az u. n. keresztyén társadalom életpraxisa között a szöges ellentétet, mert neki Jézus evangéliuma nem szóbeszéd, hanem valóság. És ezért, ha azt látja, hogy annak hirdetői és annak névleges hi vei nem veszik azt komolyan, csak ajkukon hordják, de nem aszerint élnek, sokszor elfordul az evangéliumtól és másutt keres kielégülést. Sokszor ép a legválságosabb, de az egyháztól valami okból elidegenedett lélek az, kit ott találunk a teozófia, antropozófia vagy a szekták körében. Ezeket nem térítheti meg lenézés, üldözés, gúny. Csak a szeretet vezetheti vissza az egyházba. Sohase felejtsük el, hogy a vallás elsősorban személyes ügy. olyasvalami, ami az Isten és az én lelkem közt végbemegy, amiért magam vagyok felelős. Ez volt Luther legbensőbb meggyőződése. Szó- szerint ezt mondja : »Niemand soll ohne eigenes göttliches Werk auf anderer Werke sich verlassen, sondern mit allem Fleiss seiner und Gottes wahrnehmen, nicht anders, denn als wäre er und Gott allein im Himmel und Erden, und Gott hätte mit Niemand denn mit ihm zu schaffen.« És: »So liegt einem Jeglichen seine eigene Gefahr daran, wie er glaubt und muss für sich selbst sehen, dass er recht glaube.« (Nach Zurhellen : Monatsblatt der R. V., 1907.) Az igazi vallásosság valóban őszinte keresés eredménye. De ma többnyire úgy áll a dolog, hogy oda oltják a gyermekekbe az uralkodó vallásos felfogást, melyet gondolkodás nélkül elfogad, sokszor komolyan sem vesz és igy föl sem ébred benne a keresés, vallásos átélés vágya, pedig az igazi vallásosságnak ez az alapja. Ebből pedig következik, hogy az ev. egyházban a vallásosság terén a különböző árnyalatok el nem nyomhatok, legalább is protestáns felfogás szerint a teljes uniformizálás elérése lehetetlenség, mert az »extra eclesiam nulla talus« katolikus elv. Aki az evangélium alapján áll és Krisztushoz szit, igenis az egyházhoz tartozandónak tekintendő, ha az egyház külső ténykedéseiben nem is vesz részt és nem is helyesli mindenben. Azonban, hogy az őszinte vallásosság forrása még ma sem apadt el egészen, mutatja az az örvendetes jelenség, hogy ismét sokan fordulnak a bibliához. E szempontból felette kedvező jel, hogy Masznyik Endre újszerű bibliafordítása mintegy kétezer példányban kelt el és sok a Károlyi-biblia ósdiságá- tól elidegenedett modern lelket ismét visszavezetett az Isten igéjének üde, tiszta forrásához. Ha e korszakos fordítás révén a biblia ismét házikönyvvé, a nép könyvévé lesz, akkor eljön talán az az idő, amikor az egyháziasság nem lesz ünneplő köntös, hanem valóság, a belső vallásosság kifejezője, a vallásosság pedig a minket világi ténykedésünkben is mindenkor átható érzület, tehát tényleg élet az Istenben. EGYMÁS KÖZÖTT Rovatvezető: Borbély Ilonka Szabadságom néhány napját dunántúli községben töltöttem. Csönd, jó levegő, egyszerű, dolgos, vallásos emberek, tiszta erkölcsök, ez az, amit városi ember a falutól vár. Én is ezt vártam, de mindebből majdnem semmit sem találtam. A csönd, jó levegő még megvan, de az egyszerű, dolgos, vallásos, erkölcsös emberek ugyan hova lettek ? Csak néhány maradt belőlük mutatóba, mint az elmúlt idők ittfelejtett emléke. Sokat gondolkoztam, miért van ez igy, mi ennek az oka ? Azt hiszem, meg is találtam. A neve : cifranyomoruság. Valaha csak városon ismerték, — ott sem mindenki — ma már a falut is magával sodorta e betegség, amely a nyomorúságot selyembe burkolja, és az embereket arra kényszeríti, hogy ne ismerjenek önmagukra, hanem ha valahol, valakin, vagy valakinél látnak valamit, fennen hangoztassák, vagyok én is olyan, engem is megillet, jogom van rá, én is azt akarok, én is olyat veszek ! Szomorú, káros, romboló betegség. Hatását láttam most a falun is. Parasztleányokat selyemruhában, lakkcipőben, selyemharisnyában. Öntudatos gőggel sétálgattak, nem vették észre, hogy nem nekik találták ki a szűk, rövid szoknyát, nem látták meg, hogy amikor ilyen csudamódon kiöltöztek, mellettük a munkában meggörnyedt, kopott fekete »mándlis« férfiak úgy néztek ki, hogy sírni lehetett a látványon. Oh, keményített fehérruhás, fodor- mentaszagu ártatlan falusi szépségek, hova lettetek ? Ti mai ázegény selyemruhások nem gondoltok rájuk ? Nem gondoltok arra sem, hogy amikor férjhezmentetek és ki kötöttétek magatoknak, hogy aratni, kapálni, a földre dolgozni nem mentek, magatok ellen vétkeztetek legjobban ? Nem gondoljátok, hogy talán azért olyan sok a válás közöttetek, mert az uratok már nem a munka- és élettársát látja bennetek, aki jóban-rosszbán vele volt s akit éppen ezért tisztelt, becsült, szeretett és nem dobott félre ? Nem önti el a pir az arcotokat, amikor halljátok, hogy vérszegény, városi penészvirágok verejtékezve dolgoznak, részt kérnek a munkából és ti, az erősek, ott hagyjátok a dolgot és kényelmes életet követeltek ? Ideig-óráig ugyan mehet, de ha a férfiak — akik mellől elmaradt a segítség — idő előtt kidőlnek, megindul ám a föld s utána megy a kis borjú, a tehén, a ló . .. Örömetek lesz-e akkor tépett selyemrongyaitokban ? Értsétek meg. Nem jól van ez igy. Leri a selyem rólatok. Ti kékfestőben vagytok az igaziak. Aki nem becsül benneteket abban, az nem becsül krepdesinben sem. Ne akarjátok a városiakat utánozni. A béka is megjárta, mikor ökör akart lenni. Éljetek úgy, mint eddig, takarékosan, egyszerűen, józanul, dolgozva, gyermekeiteket szépen nevelve, hogy ne fájhasson a szivünk, amikor az a kis falusi leány a csarlsztont járja és kérésemre : »no most a csárdást« azt feleli : »azt nem tudom«, mert a kislányokat a magyar anyák még megtaníthatják a csárdásra, de a csarlsztonozó falusi asszonyokat a leányaik nem vezethetik már vissza a körmagyarhoz. Szántó-vető, dolgos, verejtékező magyar legények, most hozzátok szólok : Ha az a leány, akit élettársatoknak szeretnétek, kiköti, — ami most falun olyan nagy divat — hogy a földre nem megy, nem arat, markot nem szed, nem dolgozik, tudjátok meg, nem igaz, hogy »csak egy kis lány van a világon«. Van ott több is, jobb is, különb is ! Keressétek meg és akkor elvárhatjátok, hogy a falusi magyar paraszt előtt mindenki mélyen meghajtsa a fejét!
