Hegyen épített város, 1928 (5. évfolyam, 1-23. szám)
1928-09-30 / 17. szám
Az evangélikus egyház Jugoszláviában Ujverbász, Szeghegy, Torzsa, Cservenka ... Azoknak a lelkészeknek és lelkészjelölteknek a szivében, akik azzal indultak meg pályájukon, hogy nemcsak Isten igéjével él az ember, ezek a községek valamikor Eldorádóként éltek. És anyagilag és erkölcsileg valóban a lutheranizmus erős bástyái voltak. Szorgalmas, józan, jóravaló, becsületes nép, amelynek csak egy nagy hibája volt mindig, hogy a dús televényföld nagyon a matériához, a földhöz rögzítette. A föld mindig csak föld marad. Lényeges változás azóta sem történt volna, ha az összeomlás következtében az uralkodó fajok nemzeti kisebbségekké nem süllyedtek volna ... és az államhatalom rá nem jött volna arra, hogy az úgynevezett Vajdaság a kizsákmányolásnak szédületes lehetőségeit nyújtja. Ma az a helyzet, hogy az egész királyságban ez a tartomány fizeti a legsúlyosabb adóterheket és érzi legerősebben az agrárreform áldásait. A topolyai magyar paraszt, a cservenkai sváb birtokos, akik valamikor gőgös magukbizakodással verték mellüket, nagyon elcsöndesedtek, nagyon alázatos emberekké lettek. Földjeikből itt is, ott is kihasítanak egy darabot és ami megmaradt, az sokszor nem elegendő az évi adó kifizetésére ... A változás lényegesen érintette evangélikus egyházunkat is. Alig perfektuálódott az uj állam- alakulat, tót testvéreink, szám szerint 45,000-en, kiváltak egyházi közösségünkből és nemzeti alapon megteremtették a szlovák ev. egyházat. Ezzel lényegesen meggyöngitették a 170.000 lélekből álló jugoszláviai egyházunkat. Mi magyar lutheránusok — kis töredék — mit tehettünk volna, csatlakoztunk a számbeli fölényben lévő németekhez, mert csak tőlük remélhettük nyelvi jogaink respektálását. Ugyanezt tették később a muravidéki vendek is. A németek, magyarok és vendek felejthetetlen Wagner G. Adolfunk szívós munkájának eredményeként 1923-ban az egész királyságra kiterjedően egy kerületbe tömörültek. Ez a kerület mind a mai napig fennáll és a következő esperességekre oszlik : bácsi, bánáti, szerémségi, horvátországi, muravidéki, szlovéniai esperessé- gek, boszniai szinodus és a belgrádi önálló egyház. Ennek az alakulatnak a gyöngéje, hogy különböző mentalitású, nevelésű, világnézetű emberek kerültek össze. Az azonos hitvallás dacára olyan mélyreható ellentétek mutatkoznak, hogy a verbászi zsinat szinte ösztönösen két kerületre osztotta az egyházat. A keleti kerületet a bácsi és bánáti esperességek és Belgrád teszik, a többiek a nyugati kerülethez tartoznak. De facto ez a felosztás azonban csak a zsinati alkotmány jóváhagyása után lép életbe. A hitélet emelkedő tendenciát mutat. De egyházunk heléletét teljesen megbénítja az, hogy az állam nem respektálja autonómiánkat. Ennek az autonómiának ma már csak a roncsai vannak meg. Az államalkotmáy és a békeszerződés elHegyen épített város lenére 111a már egyetlen iskola sincs a kezünkben. Az iskolaépületeket az egyházak tartják jókarban, de az állam használja. A legtöbb helyen még konfirmációi oktatásra sem engedik át. A kántorföldeket iskolai célokra foglalták le. Nem valószínű, hogy a kormány tudtával történik ez, de a helyi hatóságokkal szemben tehetetlenek vagyunk. Két beszédes példa ! Ujverbászon 1917- ben, tehát még a magyar rezsim alatt Kirst Dániel egy nagy házat és 26 hold földet kitevő vagyont hagyott az egyházra azzal, hogy jövedelméből evangélikus árvaházat létesítsenek. Az alapitó a rezsim változás után halt meg. De az árvaház megnyitását az állam nem engedte meg, mert Kirst végrendeletében ez a passzus szerepelt : »Az árvák magyar szellemben nevelendök«. — Kucorán az egyház törvényeinek megsértésével választottak egyházfelügyelőt. Természetes, hogy a magasabb egyházi hatóság megtagadta a felügyelő beiktatását. De mivel a felügyelő »kedves« ember volt, a kulai főszolgabíró szállt ki a községbe és iktatta őt hivatalába. Mi magyar evangélikusok (Szabadka, Ki- kinda, óbecse, Törökbecse, Légrád, Órihódos stb.) a legnagyobb egyetértésben élünk német és vend testvéreinkkel, de erőnk és súlyúnk nem elegendő ahhoz, hogy bizonyos sérelmeink ellen hathatós védelmet nyújthatnánk. Legnagyobb sérelmünk az, hogy a szlovák testvérek megszüntették Újvidéken, Pincéden és Bajsán a magyar istentiszteletet. (Bajsán azelőtt két magyar istentiszteletre esett egy szlovák !) Bennünk, magyar lutheránusokban élt az a remény, hogy régi egyházkerületeink kötelékében meg tudunk maradni. Mert ahogy a békevilágban az erdélyi református egyházkerület adminisztrálhatta a romániai református egyházakat, ahogy a ruszinszkói görög keletiek ma is az újvidéki püspökség, illetőleg a belgrádi metropolita fennhatósága alá tartoznak, energiával és céltudatos küzdelemmel, nemzetközi kapcsolataink felhasználásával talán mi is, továbbra is együttműködhettünk volna a magyarhoni evangélikus egyházzal. De magunkra maradtunk. A régi egyházkerületek nem helyeztek súlyt a velünk való érintkezésre, noha ezt az érintkezést kerestük, a más nyelvű evangélikusoknak meg úgy látszik, nem volt életérdekük a magyarhoni egyházzal való kapcsolatokat továbbra is fenntartani. Ilyen körülmények között egységes, hatalmas egyházi élet mind a mai napig Jugoszláviában nem fejlődhetett ki. Az egyes egyházközségek meglehetősen magukra maradva folytatták küzdelmes létüket és a jövő úgyszólván minden egyes lelkipásztor arravalóságán, elhivatottságán múlik. Az egyedüli magasabb összetartó kapcsot az egyházmegye jelenti, amely —ahogy a körülmények engedik — ápolja a közszellemet. De azért őrt állunk és csüggedetlcniii dolgozunk egyházunk jobb jövőjéért! — R — Budai Luther Szövetség október 28-án budavári templomunkban reformáció-emlékünnepet rendez.
