Hegyen épített város, 1927 (4. évfolyam, 1-42. szám)
1927-01-02 / 1. szám
Hegyen épített város 6, oldal 1927. január 2. A szeretetről. Irta: Győry Vilmos. Ki a míndenség végtelen világát A szent szeretet által alkotád Kinek szeretetéről zeng hosannát A kis fűszál — s a csillagmiriád, Ki szent kegyelmeddel bőven megáklád Alant a földet s fenn a kék eget, óh legyen áldott, Istennűnk, kegyelmed, óh legyen áldott a te szent neved. Egy érzelem van, a mi boldogító, Melytől édenné lesz a pusztaság, De hogyha ez hiányzanék belőle Sivár ür — a legbájolóbb világ! Egy érzelem van, a mi kincsaranynál Fenylőbben ékesíti a kebelt, De a kinél ez érzelem hiányzik Koldus, habár dús kincsesháza telt! Egy érzelem van, szent, dicső-magasztos, Nem önző, nem haszonleső s hideg, A mely annál nagyobb és terjedettebb Minél több és több részre oszla meg. Mely késedelmes mindig a haragra S örömmel ád tüstént bocsánatot: Mely kártevést, irigykedést nem ismer, Nem álnok és fel nem fuvalkodott Ez érzelem teremté a világot, Ez tartja fönn a földet és eget; Ez érzelem nyújt boldogságot, üdvet, Ez érzelem — a tiszta szereteti E szeretetért kérünk téged Isten, h ezt lakoztasd bennünk szent Atyánk. A szó hideg — ha ez nem él a szívben — Bár angyaloknak nyelvén szólanánk: Lakoztasd e szent érzeményt mibennünk, Ez a törvény, ez a parancsolat, Szeretni téged mindennek felett, Szeretni hőn az embertársakat; Te adj erőt, hogy lángja ne lankadjon, De égjen oly hőn s tisztán mint a nap,' Te tápláld azt a boldogító érzést, Mely úgy boldog, ha más még boldogabb! Szent fiadért, mi Jézusunkért kérünk, Ne vond meg ezt mig itt e földön élünk, S ha egykor a sir domborul reánk, Még ott is vajha ez fogadna minket, Tisztább világban, tisztább lelkeinket, Esengve kérünk, égi szent Atyánk! Lányi gályarab példázata. Reuchlinröl van szó e kis közleményben, a nagy humanistáról, ki sok anyagól hordott össze a reformáció épületéhez, — azután a nagy tudós — Rotterdami Eras- musról, ki mindent lekicsinyelt, ami csak nagy volt, — végül még magáról Lutherről, X. Leó pápáról és V. Károly császárról. Lányi György, a korponai rector beszéli el, ugyanaz, ki Masniciussal és Simonides- sei megmenekült a gályákról. Előbb azonban még — 9 hónapig — a berenczi börtönökben kínozták őket. A fogház várnagya Flenuner Ulrik volt, kivel Lányi többször beszélgetett reformációs dolgokról. Ez alkalommal is ilyesmiről eshetett szó közöttük, mert Lányi ilyenformán szólt Flenunerhez: Erről jut eszembe, hogy valami idevágó dolgot olvastam is a francia színészekről. Ezek a komédiások a Lutherkezdte reformációt gúnyolódó szándékkal, (t. i. akkor folytak a legvéresebb harcok I. Ferenc francia király és V. Károly német császár között) jói begyakorolva színre hozták s el is játszották maga Ferenc király előtt. Úgy kezdődik a darab, hogy rőzsenya- lábbal a hátán, tűzre való fával karjaiban beállít egy ember a színpadra. Körülnéz s a rőzsét meg a fát oda teszi s aztán, a hogy jött, szó nélkül, tovább áll. Kis vártatva jön egy másik is. Nézegeti, ide-oda forgatja, rakosgatja a rőzsét is, a fát is, vizsgálgatja is, majd meg vissza teszi a helyére s aztán tovább áll ő is. Akkor jön a harmadik. Égő csóva a kezében, bátran lép a színpadra s alágyujt a rakásnak s addig szítja, fújja a tüzet, mig az egvszercsak lángba lobban. Erre nagy loholva ott terem a szin előterében a negyedik. Telekorsó van mindkét kezében; az egyikben olaj, a másikban viz. Nagy az ijedelme szegénynek, vakítja is szemét a fény, hát nem megtéveszti a két korsót! A helyett, (hogy a vizet öntené a tűzre, az olajat önti rá. Erre aztán magasra csap az igazi láng. Nagy a veszedelem. Oltani kell a tüzel! Előjön hát az ötödik. Kezében kard, mögötte egész sereg. Verik szét az üszköt, de biz az, mennél jobban verik, annál jobban lángol. «Ha meg nem sérteném Nagyságodat, — mondja Lányi Flenunernek, — meg mondanám, hogy tulajdonkép mit is mímeltek játékukkal ezek a komédiások. A várnagy biztató intésére Lányi folytatja: A színpadon elsőnek megjelent ember, Reuchler volt, a nagy humanista, a keleti nyelvek nagy mestere, ö volt az, aki össze- hordta a gyújtó anyagot, a reformáció eszméit — igy járulván hozzá a reformáció megszületéséhez. A második szereplőben, aki csak ide-oda tekintget s úgy tesz, mintha tenne is valamit, meg nem is, Rotterdami Erasmusra ismerünk. Tudjuk már szokását, örökösen csak kacérkodik a reformációval, de gyáva lelke, a hányszor csak tettre kerüln(e a sor, mindig cserben hagyja s nem tesz soha semmit. A harmadikat a csóvával, máguk a franciák is Luthernek tartják, mi is annak tartjuk, de nem fonák értelemhetn, hanem úgy, a hogy igazán volt. T. i. Luther lobbíantotta lángra az evangélium századokén át elfojtott tüzél. A negyedik, a vízzel s olajjal, a pápa volt, X. Leó, ki a béke vize helyett itt is ott is az átközódás, a kiátkozás olaját öntö- gette a tűzre s igy a helyett, hogy azt eloltotta volna, csak még ; jobban lángra k bbantotta. Az utolsó a karddal és seregglel, V. Ká
