Hegyen épített város, 1927 (4. évfolyam, 1-42. szám)
1927-12-18 / 42. szám
Hegyen épített város 274 1927 december 18. dotta a herceg — jó az Isten, majd utat mutat.“ Elcsuklott a hangja, amikor a rongyos, elcsigázott maroknyi seregre tekintett. Valamikor elindultak dalos harci kedvvel hírvirágot szedni. Milyen sokan voltak. Hogy lobogtak a zászlók, hogy fénylettek a sisakok, hogy ragyogott a szemük, hogy lüktetett a vér az ifjú erekben. Most az orosz föld a hideg takarójuk, vagy a Berezina halai ülnek fiatal testükön lakomát és sok-sok hesseni asz- szony hiába várja szívszakadva haza szülötte fiát. Node — „Előre!“ Elindultak az ismeretlen vidéken, a beláthatatlan hómezőkön, hol az irányt nem jelezte semerre sem lábnyom, sem kerékvágás. De azért csak törtettek elszántan előre, reménykedve, hogy előbb-utóbb valami ember-hajlékokra akadnak, ahol falat kenyérrel csillapíthatják éhségüket és fölengesztelhetik gémberedett tagjaikat, mert már-már fagyni érezték csontjaikban a velőt. Ámde nem találtak napokon át még lepusztult falut sem, a szörnyű hideg pedig még két fokkal alábbra szállt. Rettenetesen szenvedtek e kimerítő vándorlásban, állandóan harcrakészen, hogy váratlanul be ne kerítsék és le ne kaszabolják őket a menekülők üldözésére kiküldött kozákcsapatok. És éjjel sem volt soha pihenésük, mert a távolban dúvadak üvöltése hallatszott s különben is e hidegben az alvás számukra a halál. Nem bánták volna már ezt sem. Amilyen elcsigázottak voltak, csak pihenni, aludni kívántak, de a vezér újra meg újra lelket öntött beléjük, bíztató szavaival. „Csak menjünk, menjünk, fiaim. Aki közülünk leesik a lábáról, soha többet föl nem ébred ezen a világon. Minden lépés kifelé visz bennünket a szerencsétlen országból és közelebb a mi kedves hazánkhoz. Eljön majd a mi pihenésünk ideje is, amikor újra meglátjuk szép Hessen-tartományt és harci tusakodás helyett békésen szántunk a Maina völgyében. Majd ha űzzük a vadat hegyeink között és a Niddában halászunk, elfelejtjük lassankint a sok megpróbáltatást, amit ránk mért az Ür. Embereid meg magadat, Heinz, jó fiam, mintha a harci kürt riadna, a piros-fehér hesseni lobogó úszna előtted. A szőke Grete varrja számodra a jegykendőt. Nem sajnálnád-e itt hagyni özvegy menyasszonyodul? Nesze, van még egy korty a kulacsom fenekén, majd meglátod, hogy újra lelket önt beléd. — Walter, öreg baj társ, nem engedhetem meg, hogy elmaradozzál. Jer, fogd meg a karomat és támaszkodj reám, én még győzöm erővel. A kis fiadra gondolj, aki talán most imádkozik érted az édesanyjával. Neked kell még kenyeret keresni számukra és felnevelni őt. — Ti, többiek, mind, jó vitézeim, kik oly bátran küzdöttetek mindig oldalamon, ne csüggedjetek el most sem, amikor a leghatalmasabb ellenséggel, a halállal harcolunk. Nincsen-e megírva, hogy aki Őbenne bízik, az meg nem csalatkozik? Keressük elő a szívünk mélyéről legforróbb imádságunkat és fohászkodjunk gyermekkorunk törhetlen hitével és majd felénk nyújtja vezérlő kezét. Most — ime — irányt változtatunk és nyugat felé tartunk rendületlenül. Előbb-utóbb, kell, hogy a hósivatagnak vége szakadjon. A messzeségből máris mintha kutyaugatást hallanék. Ott valami tanya lesz, vagy legalább is ember, aki bennünket útbaigazít.“ Amilyen fásultak és kimerültek voltak már, értették és nem is vezérük szavát. De azért a nyomában vánszorgott a nagy orosz síkságon a tíz hesseni legény, fölöttük meg a varjak kóvályogtak, prédára éhesen. Elkövetkezett azonban az időpont, mikor a fiatal herceg hatalmas szervezete és lelkierejének ellenálló képessége is megtört. Reménytelen bolyongásuk ötödik napján, éppen amikor a koránnyugvó téli nap lecsúszott a láthatár peremén, hirtelen elhatározással megállt a vezér: „Bajtársak, — szólt — már nem kény- szerítelek benneteket a tovább haladásra. Amire emberi erő képes volt, azt megtettük. Annyit szenvedtünk és fáradtunk, hogy rászolgáltunk a pihenésre. Feküdjünk le és aludjunk. Ha a jó Istennek még célja van velünk, majd felkelt minket. Adjátok a kezeteket, derék fiúk és búcsúzzunk el bűnbánó énekkel a világtól. A fehérségtől szinte szikrázó hómezőn osz- szeölelkezett a tizenegy halálraítélt fiatal hesseni katona. Megtört férfihangokon szállt az ég felé a protestáns hívők vezeklő zsolozsmája: Óh, nagy Isten, sok a vétkem, Irgalmadat keresem. Halld meg esdő fohászomat És bocsáss meg énnékem. így zörgettek mindegyre halkuló szóval az égi Kegyelem ajtaján, ahová az ily könyörgés bizonnyal utat talál. Elhangzottak az utolsó verssorok is: Menedékem, vigasztalóm Légy te végső órámon, Ha meghalok, fáradt lelkem Szent kezedbe ajánlom. Emil herceg beburkolta magát köpenyébe és minden további szó nélkül végigdőlt a hideg hóágyon. Elnyomta a halálos kimerültség. A jövő pillanatban már mélységes álomba merült. V * Amikor a fiatal vezér alvásából fölserkent, világos nappal volt. Egy nap telt el azóta, hogy lepihent, vagy több is talán, ki tudná azt megmondani? Nem mérték ott akkor mértékkel az időt. Ahogy lassankint eszmélni kezdett, visz- szatért emlékezetébe az utolsó alkonyi jelenet és csodálkozva tapasztalta, hogy még él, sőt
