Hegyen épített város, 1927 (4. évfolyam, 1-42. szám)

1927-02-06 / 6. szám

1927. február A.

31. oldal

Hegyen épített várót

Igen, — a protestáns szellem, mint az egészséges fejlődés titkos fontartó és összekötő eleme vörös vonálként húzódott végig a keresztyén egyház egész történetén s fok- ról-fokra erősbödött.

Prostestáns volt, — bogy csak néhányat említsünk — a középkori Scotus Erigena, aki Róma evangélium-ellenes parancsolatainak nem engedelmeskedett, aki inkább eltűrte, hogy orgyilkot mártsanak szivébe, mintsem, hogy lemondjon a szellem és lelkiismeret szent szabadságáról.

Protestáns volt ugyancsak a középkorban Abelárd, aki bár egyébként egyházának minden dogmáját vallotta, benső meggyőződésig! a bünbocsánattal visszaélők ellen bátran síkra szállt.

S protestánsok voltak különös értelemben a mindnyájunk által jól ismert u. n. előreformátorok Wald, Viclif és Huss is.

S nem voltak-e azok a legujal>b korban DölLinger, Rausch, akiket Rómától egyetlen dogma sem választott volt cl, csakis lelkiismeretük szabadsága?

S nem protestánsok-e, hogy másokat no említsek, ma az összes u. n. katholikus modernisták s köztük első soriján a magyar Prohászka, akinek könyvei azért kerültek indexre, mert tanításain nem a pápa, hanem a Krisztus bélvegk? volt, — s aki talán- talán meg is teremti a független magyar nemzeti katholicizmust s ezzel c hazában a katholieizmus és a protestántizmus szívből óhajtott szent szövetségét, ha — az ő con- fessiója egyszersmind az ő professziója is lett volna.

De hát ő protestánsnak protestáns ugyan, mig Róma kérdőre nem vonja, — reformátornak azonban nem vált be, mert a reformáció-csináláshoz nemcsak nagy szellemek, hanem (s tán még inkább) rendkívülien nagy jellemek szükségesek.

Ilyen nagy szellem és jellem volt a mi Lutherünk. Nem érti meg őt, aki azt hiszi, hogy ő a katholikus tegyház ellen lépett vagy lázadt fel. A katholikus egyháznak nála hivebb fia nem volt soha. Csak amikor meggyőződött arról, hogy az ő egyháza már régtől nem katholikus, vagyis közönséges keresztyén egyház, hogy annak alapja már régtől nem Jézus Kriszhis, akin kívül pedig más alapot senki nem vethet, hanem a római jxápa és papságá: akkor határozta el, hogy — amint őt magát Istennek kegyelme, úgy Isten nevében Krisztus evangéliuma alapján ő is kiszabadítja népét a lelki vagy mint maga mondta: a babiloni fogságból.

Egyéniségének és egész reformátori működésének hajtó ereje s a forrás, amiből nagy lelke folyton táplálkozott, az ő személyes, minden földi hatalomtól független, élő hite, lelkiismeretbeli meggyőződése és szabadsága volt. E hittel szivében indult

világmeggyőző útjára s e hiténél fogva Krisztusban magával Istennel kötvén szövetséget, az egész világ, az ördög, a pápa, a császár, a fej edel mtekí s a népeik felett Urnák tudta magát. Istentől félt — de mástól senkitől. «Ha annyi ördög volna Vorsniban, ahány cseréj) a házak tetején, — mégis bemegyek*.

«Ha csak meg nem győztök Isten igéjéből vagy a józan észből vett okokkal. — tanításomból semmit sem vonok vissza. Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segélyen!»

Ez a szellem — jellem.

De ami őt valóban reformátorrá tette, ami vallásának, nagy müvének sikerét őrökre biztosította s éppen azért őt minden elődjétől és utódjától élesen megkülönbözteti, az már nem vallási és még kevésbé egyházi, hanem egyenesen politikai és n c m z c t i vonás.

Luther — jegyezzük meg ezt jól — első sorban nem mint vallási, hanem mint politikai, nem mint egyházi, hanem mint nemzeti hős jelent meg a világtörténet színpadján.

Neki eleinte esze ágában sem volt, hogy külön vallásközösséget vagy egyházat szervezzen. Ha Krisztusával s evangéliumával, egyszóval szive szent hitével és lelkiismerete meggyőződésével megtűrik és a miatt nem bántják, üldözik és ki nem átkozzák, — holtig megmarad római katholikusnak.

De Róma nem tűrte meg — ezt jól jegyezzük meg — hogy tiszta katholikus vagyis evangéliumi hittel a szivében éljen és haljon: szakított Rómával, hogy egyes-egye- dül Krisztussá lehessen, Krisztusért élhessen és érte halhasson, ha kell.

E szakítás külső döntő ténye a bullaégetés volt; és épp ez a bulla-égetés a világ legnagyobb politikai-nemzeti ténye.

Magába véve pusztán csak valami negatívumnak látszik, — de aki a felületről az elvek harcának mélyébe tekint le, az rögtön észreveszi, hogy itt hatalmas pozitív ténnyel állunk szemben, hogy ez a bulla-égetés vagyis a római kánonjog megsemmisítése a modern nemzeti államok épületének sarkköve.

Lutherig ugyanis az egész világot egyetlen eszme: a római hierarchico- imperialisztikus eszme uralta. Egy ur van a földön: Isten helyettese, a királvok királya, a pápa. Isten, mint Atya inkarnáló- dott a teremtésben, mint Fin inkamálódott Jézus Krisztusban, mint Szent Lélek inkar- nálódott a római pápában. S voltaképpen a földön, amióta Jézus Krisztus mennybe ment, a szentlélek uralkodik a pápában s a pápa által: éppen azért, amit a pápa mond, azt maga Isten mondja, amit ő tesz, rendel, azt maga Isten teszi és rendeli. Neki