Az 1942 évben érettségizett növendékek emlékkönyve - Budapesti Evangélikus Gimnázium
VI. osztály története
35 Volt már egy megszokott tanári szidóözön, mely egy tanárunk ajkáról csendült fel gyakran. Hangzott pedig imigyen: „Kukac, pondró, paplanfejű társaság!“ Mindezekhez pedig édesen mosolygott. (No, ki ez?) Ha ezt mondta, akkor nem volt semmi baj, még átcsaphatott egészen barátságos hangulatba is. Ugyanez a tanár úr jegyezte meg egyszer, ha jól emlékszem, bizonyítványkiosztás előtt, hogy azt mondta mosolyogva: „Tudom, hogy egyes urak neheztelnek rám és olyanokat forgatnak a fejükben, hogy majd érettségi után . . . Szeretném megemlíteni, hogy nyolcvan kiló vagyok és elég jól tudok bokszolni.“ (Fő a szerénység.) Nagyon kedves ember volt, ha azonban megdühödött, nem lehetett bírni vele. Arca kipirult, hangja szárnyalva zengett az osztály felett. * * * Másik igen vérmes tanárunk, a magyar nyelvet tanította. Ha megdühödött egy makacsul felelő fiún, aggódtunk érte, hogy nem történik-e valami baja? Érdekes, hogy utána meglepő gyorsan megnyugodott. A következő felelőnél már nem volt ideges, hanem türelemmel hallgatta a sokszor nem nagyon érdekes feleleteket. Volt egy fiú, akivel hadilábon álltak, méghozzá kölcsönösen. Ez a fiú Bartók volt. A felelés körülbelül a következőképen folyt le: „Bartók! Hát kérem mondja el nekünk, mit tud az eposzokról. Nézze kérem, ugye öt perce van, jól gondolja át mondanivalóját, ne siesse el. Tessék“. Bartók közben mélán szemléli a katedra mellett állva az osztályt. Most, hogy a tanár úr befejezte mondó- káját, ránéz, majd mereven cipője orrát tanulmányozza. A tanár úr közben átsétál az ablakhoz, megfordul és a felelést várja. Bartók rátekint a tanár úrra. Végigméri, ajkai zárva maradnak. A tanár úr az osztályt szemléli. Bartók a tanár urat. A tanár úr Bartókot figyeli, majd odamegy a katedrához és megnézi az óráját. „Még három perce van, kezdjen neki, mert letelik az ideje”. Bartók barátságos jóindulattal tekint a tanár úrra és hallgat. A tanár úr megfordul és a padsorok között végigmegy az osztályon. Bartók hallgat. A tanár úr megáll egy- egy padnál és pár szót beszél a benne ülőkkel. Néha odanéz Bartókra. Minden hiába: Bartók hallgat. A tanár úr fellép a katedra mellé, ránéz az órájára, ráhajlik a felelők nevét tartalmazó papírlapra, odajegyez valamit s megszólal: „Mondja, Bartók, miért nem tanul?” Ezután rövid, de heves beszéd következik, melyben a tett következményeit festi élénk színekkel. Bartók nyugodtan nézi, szempillája sem rezdül meg. A jelenet Bartók helyrevonulásával ér véget. Egész idő alatt egy szót sem szólt. * * * Tavasszal egyszer elmaradt az utolsó óránk. Egy szavaló művésznőt fogunk hallani, — kelt lábra a hír. Mit is mond erről az Értesítő? „Márc. 3*
