Bognár Endre: A második huszonöt-év a Magyarhoni E. E. E. Gyámintézet történetéből. 1885-1910. Pápa 1910.
VI. Fejezet
— 62 — nyör- és élvhajhászat, az úgynevezet anyagelvüség ezerféle alakjával léptennyomon találkozunk. E kor-, — vagy jobban mondva — körszerű áramlat hullámai átcsapnak a vallásos, az egyházi élet virányaira is. Hisz a vallás az élet eszményisége. De mi az eszmény? Az anyag prófétái szerint: látszat valóság nélkül, hangzatos szólam tartalom nélkül ; — „zengő érc és pengő cimbalom" (I. Kor. 13,). Ama férfiatlan lágymelegség, ama hideg közöny, melynek jelenségeivel itt-ott találkozunk, rosszabb a nyilt elpártolásnál. Hisz „aki én velem nincsen, ellenem van, — azt mondja az Ur — és aki én velem együtt nem takar, tékozol az" (Máté 12 g o). A holt tag nemcsak saját kötelességét nem teljesíti, hanem azon a helyen, melyet elfoglal, de be nem tölt, gátolja az élő szomszédtagokat is szabályszerű működésükben. Más veszély fenyegeti egyházunkat ott, hol hitrokonaink a közösség oltalma nélkül szűkölködvén, idegen környezet csábító befolyásának vannak kitéve. — Mily veszélyes e kisértet, sajnos ! folyton tapasztaljuk. Ha fenn akarjuk tartani egyházunkat, szembe kell szállnunk e hatalmas ellenséggel. Nem hódító hadjáratot indítunk ellene, — hisz az evang egyház nem számlálgatja, hanem latolgatja hiveit, — önvédelmi harcot vívunk megtámadott egyházunk, veszélyben forgó testvéreink szent érdekeiéit, hogy „megőrizve őket, egy is azok közül el ne vesszen" (Ján. 17 3 1). — Legyen azért áldott az a gyöngéd kéz, mely bekötözi a sebet, melyet egyházunk testén a közöny fegyvere üt ! Kell, hogy szive mélyéből üdvözölje minden igaz evang. keresztyén azt a dicső intézetet, mely ama nehéz, csak a szeretetben munkás hitnek sikerülő feladat megoldására vállalkozott: gátat emelni a lelket ölő, az erkölcsöket megmételyező, a szellemet az ő nemes felszárnyalásában megbénító áramlat ellen s testvéri jobbot nyújtani azoknak, kiknek az apáktól öröklött hitök veszélyben forog. Azért irta a lobogójára az intő szót: „A jó igyekezetekben ne legyetek restek. Lélekben buzgók legyetek! Az Urnák szolgáljatok!" (10—11. v.) Igen, az Urnák szolgál áldott gyámintézetünk, mely — mint egykor Gusztáv Adolf, a hős svéd király — a szükség órájában megjelenik, mentőkezét nyújtván a veszélyben forgó egyháznak. — Hisz midőn az egyes hivek, az egyes gyülekezeteknek a hitben való megerősítésén fáradnak, nemde az egyház, az Ur egyházának fentartásán, erősítésén munkálkodnak? Ezért oly fontos egyházpolitikai tekintetben is. Felhívja figyelmünket a válságos jelenre, hogy veszélyeivel számoljunk s 3. a biztató jövőre, hogy megvalósulásáért áldozzunk. „A szentek szükségeire adakozók legyetek!" (13. v.) Nem feledkezik meg az apostoli levélíró, midőn az üdv s ezzel egy új világnézet nagy kérdéseit szellőzteti, azokról a jelentékteleneknek látszó kérdésekről sem, melyek a mindennapi élet árjában annyiszor s váratlanúl kerülnek felszínre. Jól tudja ő, hogy e kevésbbé fontosnak látszó kérdések, melyek felett a közvélemény csakhamar napirendre szokott térni, — képezik a szirtet, melyen a legdicsőbb terv, a legnemesebb eszme is hajótörést szenvedhet. Azért hangzik ajkairól a szó: „a szenteknek szükségökre adakozók legyetek!" Visszhangot ébreszt e szó mindenütt, hol
