Bognár Endre: A második huszonöt-év a Magyarhoni E. E. E. Gyámintézet történetéből. 1885-1910. Pápa 1910.

VI. Fejezet

— 63 — a gyámintézet szent ügyét lelkes, egyházuk jövőjét szivükön hordozó férfiak, nemeskeblü, az evangéliomért lángoló nők, az eszményért lelkesülő ifjak képviselik. A jelen a jövőnek bölcsője. Egyházunk jobb jövője függ a buzgóságtól, mellyel az apostoli intésnek megfelelően áldozunk, önmegtagadó szeretetben. Áldozzunk, azaz tagadjuk meg magunkat! Kétségtelen, hogy a folyton haladó kor napról-napra, évről-évre több és újabb áldozatot követel tőlünk. Versenyre kel egyházunkkal a többi testvéregyház, versenyre az állam, versenyre a sokféle testület, versenyre a magánbuzgóság is, hogy leszorítsanak a térről, melyen apáink az elsőség pálmáját vivták ki. Nem intézményei számában, hanem azok szellemében rejlik a protestántizmus hatalma. Ha a szellemélet minden terén keresünk babérokat, úgy elforgácsolva erőnket, kitesszük magunkat a veszélynek, hogy egyetlen egy állásunkat sem leszünk képesek megtartani. Ellenben, ha egy szük téren pontosítjuk össze erőnket, e ponton győzedelmeskedni fogunk. Ki nagy dolgot akar mivelni, korlátozza, tagadja meg magát. Nem az a feladatunk, hogy minél több intézetet állítsunk és tartsunk fenn, hanem egyházunk alapelveire, sőt annak jó hírére való tekintet is kötelességünkké teszi, hogy a meglevő szükségesek közül megtartsuk a legszükségesebbeket s ezeket oly karba hozzuk, hogy a nagy versenyharcban helyt álljanak. Áldozzunk, azaz tagadjuk meg magunkat. Végzetessé válhatik még egyházunkra nézve az a következetlenség, hogy köztudomású szegénységünkre hivatkozva, oda fordulunk segélyért, hol segélyt éppen remélhetünk. Önmagát kormányozni annyi, mint önmagát fenntartani. Emez amannak feltétele, egyik a másikkal áll és esik. Valóban szabaddá és függetlenné csak az az erő tesz, melyet önmagunkból merítünk. Az alamizsna, melyet egyházunk kívülről nyer, ritkán ingyen nyújtott segély, hanem a legjobb esetben megalázó kegyelmi ajándék, vagy legfelebb oly kelletlenül hozott áldozat, mely kizárólag a jogelvnek külső kifejezésére szolgál, a legrosszabb — attól tartok, — a legtöbb esetben is olyan előleg, melynek részletekben való visszafizetése csak a legérzékenyebb áldozattal, önkormányzati jogaink, függetlenségünk árán lesz lehetséges! — Áldozzunk, azaz tagadjuk meg magunkat ! Ne legyen áldozatkészségünk rugója azon önző szeretet, mely ád, hogy vegyen, sokat ád, hogy többet vegyen ; hanem azon önmagáról megfeledkező szeretet, mely a közösség, az együvétartozás tudatától vezéreltetve szívesen megosztja a magáét szűkölködő társával, hogy az erőtelen tagot támogatva, a testet erősítse. „A szeretet ne legyen tettetés". „Aki máson könyörülő, vidámsággal mivelje" (8—9). Igy int az apostol. Némuljon el az önmagát vádló mentség: hadd szálljon az unokákra is egy része a tehernek, mely az apák fáradt vállaira nehezül ! Lám a mi apáink hordozták az egyházi közteher oroszlánrészét ; ők alkották, ők szerezték azt, minek megtartása a mi egyháziasságunkat oly nehéz próbára teszi. Ha egyházunk jövőjét biztosítani akarjuk, áldozzunk ! De egyről meg ne feledkezzünk ! Önkormányzat, templom, iskolaépület — forma, alak, csak eszköz a cél elérésére ; a lényeg, a cél : a szellem, az evang., az emberies szellem