Bognár Endre: A második huszonöt-év a Magyarhoni E. E. E. Gyámintézet történetéből. 1885-1910. Pápa 1910.
VI. Fejezet
— 61 — evang. országos rendek. De az egyes rendek tiltakozó szava az egyes üldözött egyének, az egyes pusztuló gyülekezetek jajkiáltásai közt az egyház, a vérig sértett egyháznak segélykiáltása nem volt hallható. Mi szabadította ki fogságukból a gályarabságra hurcolt protestáns mártírokat? Külföldi fejedelmek részvétteljes irgalmassága, külföldi hitrokonok keze. 1 — A végtelenig nyújthatnám e komoly, tanulságos kérdések sorát. De ne vádoljuk a multat — okuljunk hibáin ! — Ott a gyámintézet, gyöngéd kézzel szövi az egység, az áldás kötelékét, mely a gyülekezetet az egyházmegyéhez, az egyházmegyét azegyházkerülethez, az egyházkerületet az egyházegyetemhez csatolja ; mely a szegényt a gazdaghoz, a falusi községet a városi gyülekezethez, a szórványban levő hitrokonokat a rendezett egyházi viszonyok közt élő testvérekhez fűzi. Lerontja a válaszfalat, melyet a tér, idő, nyelv hatalma emel s mely ugyanazon egy boldogító hit követőinek egymáshoz való közeledését, ugyanazon egy dicső hazában megnehezíti ; ledönti a sorompókat, melyek a magyar és külföldi hitrokonok testvéri találkozását, a közös egyház javát célzó üdvös eszméknek egymással való közlését, mindeddig gátolták. Békeoltár, mely előtt leborulva egyek vagyunk, egyek a különféleség dacára, egyek az egyház iránti buzgóságban, egyek abban a hit által való munkás szeretetben, mely a tökéletesség köteléke (Kol. 3 Í 4). Ez gyámintézetünknek fontos missiója a hazai evang. egyházpolitika szolgálatában. Felhívja figyelmünket a tanulságos múltra, hogy hibáin okuljunk s 2. a válságos jelenre, hogy veszélyeivel számoljunk. — Gonosz idők voltak azok, midőn apostolunk indíttatva érezte magát ez intőszóval fordulni a szivéhez nőtt római gyülekezethez: „a reménységben örvendezzetek; a háborúságban tiirők legyetek; a könyörgésben szorgalmatosak" (12); és „iszonyodjatok a gonosztól, ragaszkodjatok a jóhoz" (9). Éles lelki szeme a távolban is látá az örvényt, mely ott, amaz európai Babelben féltett híveinek lábai alatt tátongott. Az oltár romjain ott diadalt ült a bün démonja ; a családi tűzhelyen kialudt a polgárerény nemes lángja s lobogott az önzés, a féktelen érzékiség pusztító tüze. Rohamosan indult Róma lefelé a lejtőn, — úgyannyira, hogy az újszövetség prófétája elérkezettnek vélte az időt, midőn „az ő bűnei meggyülvén, szinte az égig hatottak és megemlékezett az Isten az ő gonoszságairól" (Ján. jel. î 8 r >). Bizony gonosz idők voltak azok, — nem csoda, hogy reszkető szívvel, aggódó lélekkel tekintett az apostol a vészfelhőkre, melyek Róma egén tornyosultak, végpusztulással fenyegetvén ott a Krisztus egyházának veteményes kertjét. Veszély fenyegeti most is az egyházat, veszély egy hatalmas belső s egy nem kevésbbé hatalmas külső ellenség részéről. Aggasztó mérvben terjed a Mammon imádása. Az önzés gonosz szelleme s ennek korcsszülöttei : a gyö1 A nápolyi gályarabságra hurcolt prot. vértanuk kiszadadítása ügyében II. Károly angol király, II. György szász választófejedelem tett lépéseket, mig végre Ruiter németalföldi tengernagynak sikerült az égbekiáltó igazságtalanságnak véget vetni. Sorsuk enyhítésén fáradtak még a nápolyi Weltz-testvérek s a kegyes velenczei orvos : dr. Zaffi Miklós.
