Bognár Endre: A második huszonöt-év a Magyarhoni E. E. E. Gyámintézet történetéből. 1885-1910. Pápa 1910.

XXI. Fejezet

— 182 — nukkal, de vérükkel és életükkel is áldoztak egyházukért. Az üldözés elmúlt, de a ragaszkodásnak nem szabad elmúlnia soha. Semmi kétségem az iránt, hogy ha a multak keserűségei újból testet öltenének, egyházunk hívei mindenben méltók lennének őseikhez. Csakhogy a békesség nem azért adatott nekünk, hogy az alatt elpuhuljunk. A ragaszkodás és buzgóság bizonnyal meg van bennünk, csak nem látjuk eléggé az erőfeszítés szükségét. Mutassunk tehát rá minden alkalommal a bajok és hiányok sokaságára, a segély nélkülözhetlen és halaszthatatlan voltára, és ébresszük a hívekben az összetartozandóság érzetét, hogy minél többen és minél gyakrabban készséggel és örömmel hordjuk össze filléreinket. Szándékosan használtam e szót: filléreinket. Mert nem egyes adakozások nagyságától, hanem az adakozók nagy számától várom az áldást. Mindenki szívesen ad apránként és lassanként többet, mint egyszerre egy nagyobb összeget. Nemcsak azért, mert pillanatnyilag kevésbbé terhes, hanem azért is, mert a nagy összeg bizonyos kényszerhelyzetet teremt a jövőre. Mint az apostol mondja : Irgalmasságot kell kérnünk, és nem áldozatot. Az adakozónak sohasem szabad éreznie, hogy jóságával vagy gyöngeségével visszaélnek, mert a pillanatnyi siker könnyen megbosszulja magát. A jótékonyságot mindig csak úgy szabad igénybe venni, hogy az adakozó ne féljen, ha újból könyörületességéhez fordulnak. Aki máskép jár el, az a bibliai tál lencséért elpazarolja az örökséget. Igaz, hogy az ilyen gyűjtés fáradságosabb, de hasonlíthatatlanúl gazdagabban fizet buzgóságunkért. A jótékonyság klasszikus hazájában, Angliában ezen az úton szednek össze a mi fogalmainkhoz képest szédületes összegeket. A buzgósában pedig ne hagyjuk magunkat megtántoríttatni semmi által. Lesznek talán, kik rá fognak mutatni az államsegélyre, mely jóval nagyobb összegre megy, mint amennyit a mi szerény gyámintézetünk összegyűjt. Csakhogy ez a gyűjtés évről-évre nagyobb lehet és nagyobb is lesz. És attól meg épen ne tartsunk, hogy ezentúl nem lesz szegény egyházunk. A gyámintézetnek mindig meg lesz a maga tere. És lia csakugyan nem lenne szegény egyházunk, mindig lesz szegény hitsorsosunk, akin segíteni első sorban a mi kötelességünk. Ha én azt hihetném, hogy az államsegély valaha fölöslegessé tehetné egyházunkban az összetartást és egymáshoz való ragaszkodást, akkor ma lemondanék róla. De én ellenkezőleg azt hiszem, minél rendezettebb viszonyok közé fog jutni az egyház, annál több működési tere lesz a gyámintézetnek, mert ki fog terjeszkedni olyan mezőkre is, melyekre ma még nem jut elég anyagi és szellemi erőnk. Aki a mai társadalmi és gazdasági viszonyainkat figyelemmel kiséri, nem zárkozhatik el azon meggyőződés elől, hogy az örökké előretörő fejlődésben mi is hatalmas átalakulások előestéjén állunk. Oly időkben élünk, melyek sokban emlékeztetnek az őskereszténység korára. A szegényebb és gyöngébb társadalmi osztályok keblében egy új és jobb gazdasági lét vágya homályos sejtelem gyanánt küzködik. Valami újat, a maitól eltérőt keresnek és remélnek az emberek anélkül, hogy annak tartalmával és alakjával tisztában volnának. S ezekkel a ki nem alakult, forrongó képzetekkel és