Bognár Endre: A második huszonöt-év a Magyarhoni E. E. E. Gyámintézet történetéből. 1885-1910. Pápa 1910.

XVIII. Fejezet

— 165 — József, Hollerung Károly, Brunner János dr. Masznyik Endre, Bancsó Antal, Szlávik Mátyás, Dobrovits Mátyás és e sorok irója. Az estély a Meghívón este 8 órára volt kitűzve. A vendégek majd egyidőben érkeztek a palotába, kiket a szives vendéglátó házigazda barátságosan fogadott s egytől-egyig bemutatta őket a ház nagyasszonyának, báró Prónay Dezsőné Őméltóságának. Mig a nagytekintélyű báró egyébkor tartózkodó szokott lenni, ez alkalommal szóbeszédessé vált. Elmondott vendégeinek sok szép történetet, egyházunk múltjára vonatkozókat. Legérdekesebb volt, mikor azt adta elő, hogy hogyan lettek meghiva az egyház tagjai a Prónayak budapesti bálvány-utcai palotájába úgynevezett „titkos gyülés"-re, mit a hatalom eltiltott és fegyvererővel akart megakadályozni. Hogy a gyűlés tagjai a tanácskozást annál zavartalanabbúl folytathassák a palota második emeletén, felkérték báró Prónay Gáborné, és Radvánszky Antalné Őméltóságaikat, kik az első emeleten időztek, hogy vegyék át a vigyázó őr szerepét s a gyűlést jó időben értesítsék, ha a fegyveres hatalom közeledtét észreveszik. A hatalom embere csakugyan megérkezett, s felszólította a gyűlést, hogy a tagok oszoljanak szét, ellenkező esetben karhatalmat alkalmaz. Mielőtt az erőszaknak engedtek volna, Székáts imával zárta be e fontos tanácskozást. Megható lehetett ez utolsó jelenet. A hatalomembere, maga Prottmann is, látván és hallván, ezeket megilletődve távozott e szent falak közül, a Prónayak bálvány-utcai palotájából . . . A bányakerületi gyámintézet lelkes egyházi elnöke 1905. év február havában Torzsáról a következő felhívást intézte a bányakerületi gyámintézet minden rendű és rangú tagjaihoz : „Ezen sorok írására az a meggyőződés indított engem, hogy egyházi gyámintézetünkről nemcsak évente a gyűléseken rövid jelentések és száraz számadások által kell beszélnünk, hanem igenis szólanunk kell melegen, meggyőzőleg többször egyházunk minden rétegeiben élőkhöz, mert sajnos számtalanok vannak még, kik nem is tudják: van-e? és ha : igen ! mi az az evang. egyházi gyámintézet ; mások megint vannak, kik gyámintézetünk szent célját ismerik ugyan, de sajnos közönyösek iránta; sőt vannak olyanok is, kik szégyenlik és restelik a protestáns szegénységet és kéregetést ; ezek figyelmébe ajánljuk egyetemes felügyelőnk aranymondását : „A szegénység nyomasztó, de azért a szegénység nem jelenti a nyomorúságot. A nyomorúság megtöri az embert, a szegénység felemeli". Nincs mit tagadnunk, egyházunk súlyos anyagi bajokkal küzd, de mi akartuk így ! Mert ahányszor csak hozzánk jött a kisértő, és megkínált, a világ országaira és azoknak dicsőségére mutatva: mindezeket neked adom", — mindannyiszor visszautasítottuk őt, hívek maradván rendületlenül puritán elveinkhez, alkotmányunkhoz, autonomiánkhoz. Visszautasítottuk a pátenst s megtartottuk a palladiumot : egyházunk önkormányzati jogát. Templomaink, iskoláink, középületeink homlokukon hordják az önfentartó, gyámolító szeretet jelét, minden kő, a vakolat minden porcikája tanúbizonyságot tesz áldozatkészségünkről. Őseink, apáink, mi magunk hordtuk össze az anyagot, építettük fel a hajlékot, nem segített senki rajtunk, csak jó magunk és az irgalmas