Bognár Endre: A második huszonöt-év a Magyarhoni E. E. E. Gyámintézet történetéből. 1885-1910. Pápa 1910.
XVI. Fejezet
— 146 — minden hívének üdvösségére" (Róm. 1 1 2). Igen ! a tiszta evangyéliom Istennek hatalma még ma is, s ugyanaz leszen mindenkoron. Nem-e ez az irás olvasható a XX-ik század hitfejénél is sokféleképen, és új, megható alakban ? Visszagondolok az európai népek fejlődésére a reformáció óta. Amely népek egykor minden emberi erőt megragadtak, egész az embertelenségig véve a dolgot, hogy a Krisztusban megjelent isteni kegyelemről szóló tant elnyomják, a reformáció isteni magvetését eltiporják, századokon keresztül úgy tetszett, mintha csak ezen tettük büntetetlenül maradna, sőt mi több, mintha ezt Isten erejével vitték volna végbe. De ma magasabb szempontból tekintve a dolgot, azt látjuk, hogy itt is valóra válik, lassan bár, de feltartoztathatlanúl az az igazság, hogy a világtörténet egyúttal világitélet. Olyasmi van készülőben, mintha csak leszámolás történnék azokkal az országokkal, melyek, volt ideje, — hogy inkább szerették a sötétséget, mintsem a világosságot. Hasonlóképen egy benső érzés azt súgja nekünk, hogy azok a népek vagy hallgatnak még a 11-ik órában az evangyéliom szavára, mely általuk sokáig börtönre itélve volt, és most megjelenik a börtön ajtón azzal a kopogtatással, hogy nyiljék meg az Isten fiai előtt a szabadság ajtaja, — vagy pedig világosságuk végkép elenyészik, mivelhogy nincs isteni erejük és a világtörténet „árnyékának tartományában" lesz helyük, hogy ott üljenek. Megfordítva, viszont ki merné tagadni, csak a hatalmas német birodalom erejére s annak vezérszerepére kell gondolnom, melyet az emelkedő kultura terén elfoglal, hogy mindez szoros összefüggésben van azon isteni erőkkel, melyek a protestántizmusban rejlenek. Amit a világ mával kétszázad mesgyéjén észrevesz, hogy a hangadó szerepet a népek koncertjében egy evangélikus császár viszi, tulajdonítsák bár ezt sokan a hallatlan véletlennek, vagy bárminek ; akinek szemei vannak a látásra, az bizonyosan egy magasabb kormányzatot vesz észre abban, és sejteni fogja, hogy az a titkos erő az evangyéliom tiszta forrásából buzog fel a népek számára. Avagy becses figyelmüket arra hívjam-e fel, mi most Franciaországban vagy Ausztriában történik? Értem alatta az ottani evangélikus mozgalmat. Mert hiszen azon a nagy halálmezőn, melyen egykor a még emlékezetnek is irtóztató ellenreformáció virágzó • evang. hitéletet erőszakkal fojtott meg, és temetett el, a tetemek megmozdulni látszanak, mintha csak életre ébredni akarnának. A mag tehát, az evangéliom magva, mely két-három századon át vér és hamu alatt eltakarva volt, még mindig elég életerős, hogy újból kicsirádzék és megbizonyodjék boldogító isteni erőnek lenni. Bizonyára nem emberektől van e dolog, hanem Istentől, és csudaszámba megy nekünk. Általa egész szivünk mélyéig meg vagyunk hatva, s emlékeztetve vagyunk a reformáció tavaszi napjaira, mikor azt halljuk, hogy itt is, ott is az emberek eladják javaikat, hogy az evangélmi drága kincset megszerezhessék. És így nemcsak arról van szó, hogy „erősítsd meg, kik halandófélben vannak", hanem arról is, hogy erősítsd meg az élőket, kik élni szeretnének. Akik a ő kezüket felénk nyújtják, azok nem haldoklók (morituri), hanem újjászülöttek (quasi modo geniti). Ennek következtében a G. A.-egyletre
