Magyar Győző: Wimmer Gottlieb Ágost, felsőlövő nagy papja (Budapest, 1910)

I. Gyermekkor és diákévek

9 kért, hogy templomba mehessen. Ünneplő ruhájában, zsebében pár megtakarított fillérrel az istenházában az Úrhoz fohászkodik s aztán megy a nagy, az ismeretlen útra. Elhagyja Bécset, el Ausztriát, hogy új hazát találjon édes hazánkban, melynek hívebb fia már nem is lehet, mint amilyen belőle vált. Kalandos útjáról gyakran mesélt később családjának s így annak több részlete ismeretes. Ment, mendegélt, míg lábai bírták Akkor ledőlt egy mértföldmutató mellett. Feje fáradtan hanyatlott a kőre s a bágyadtság hamar elnyomta. Almából kocsizörgés verte fel. Körülötte az éj sötétsége. Az elhagyatottság szorongó érzelméhez az éhség kínjai járulnak s zokogásban tör ki. Sírását meghallja kocsiján egy mosonmegyei német paraszt, megállítja szekerét, kikérdezi útja felől a gyermeket s felveszi magához. A fáradság újra álomba meríti Mikor újra felébred, ágyban, puha párnák közt találja magát; a derék földmives hazavitte s felesége lefektette a magáról mit sem tudó Wimmert. A jószívű párnak úgy megtetszett az élénk eszű, kedves fiú, hogy gyermekük nem lévén, örökbe akarják fogadni. De az nem tágít elhatározásától. Forró köszönetet mond a szíves látásért s folytatja útját. Egyszer egy kolostor esett útjába. A barátok szállást adtak neki, sőt, mikor értesültek, mi járatban van, biztosították, hogyha náluk marad, ki is tanítják. De Wimmer már felérte ésszel, mi lenne ennek ára. Nem kérnek érte semmit, csak a legszentebbet, hitét. S ezt nem akarta árúba bocsátani. Folytatta megint tovább a fáradságos útat. Napok során át járt még sokat nélkülözve, koplalva, míg végre feltűntek előtte a kies fekvésű bányaváros ósdi házai.