Farkas Mihály: A v. palotai ágost. hitv. evang. gyülekezet emlék–könyve. Pápa, 1881.

II. Egyházi beszéd

— 22 melyen hamvadjon el a gyűlölség lángja a haragvók közöli örökre! - — „Es épilé az ö lemplomát, mint egy várat,

1

4 és pedig mint várát : III. Az örök élet reményének is. — Hol bujdosunk. az élet vándorutjain, könyek áztatják mindenütt lépteink nyomát ; s ..kezünk fájdalomtól sajgó szivünkre nyomva szüntelen." — Az élei folytonos temetés: egymásután hantoljuk fel benne letűnt éveinknek, rombadiilt reményeinknek s elhalt kedveseinknek gyászos sírjait. S valahányszor feldomborult egy újabb sirhalom, mindannyiszor érezzük, hogy vele ismét elszakadt egy kötelék, mely bennünket a földhez csatolt, s szivünkben is el-elpattan egy hur, fájdalmasan zengve hosszan, mini a halotti ének. Lassankint „szemünkre köd, lelkünkre bának ül, zord, puszta lesz az élet és világ." » Elfáradunk s a vándorul végén a kimerült, reszkető öregség pihenőre szólít. Nyugodni kellene ilyenkor már; — ámde sokra nézve még csak ekkor kezdődik a legnehezebb harcz. Nem a pusztuló test fájdalmai ezek, hanem a lélek sölét kétségei, melynek a földről távozni kell s egy más hazában hinni nem tud. Mint a kiűzött s megátkozott szellem bujdosik. bolyong hazátlan, olyan a hinni nem tudó lélek, midőn äz élet végalkonyán megpillantja a megnyílt sirgödröt.— Ha nirtcs más haza, mint ez, hová mehetne, hol élhetne tovább! Meg kell-e semmisülnie, mint az illatnak, melyet szétver a vihar nyomtalan? .... Akkor jobb lelt volná, nem is születni meg! . . . Ez égő gyötrelmek közt, midőn a kétségbeesés titkos nehéz könyeket fakaszt a szemben; midőn a leikel a megsemmisülés sötét gondolata veszi körül: a vivódó embernek