Karsay Imre: A szill–sárkányi ágost. hitv. evang. egyházközség rövid története : 1783–1896. Csorna 1897.

Bevezetés

6 nek bizodalmával és a rosz indulattól megtisztult lélekkel. Vagyis a föld el ne szakítson bennünket az égtől, a bűn szolgálatával be ne szennyezzük amaz égi örökséget: a lelket. Szent könyvünk szerint a Krisztus meghalt mindenekért, hogy a kik élnek, ne éljenek maguknak, hanem annak, a ki érettük meghalt és feltámadott. Őt kövessük vezérül, az ő élete, szent tana pedig igyint: „Légy hű mind halálig." Az igazság mindig szemed előtt és szivedben legyen, hű maradj ehhez ha szerencse mosolyg, ha nyomorúság üldöz, tudj éhezni, fázni ha kell, de az Isten akaratját, a szent igazságot, el ne áruld, lelkedet, melyet a Krisztus megváltott, te magad el ne vesztegesd. Gondold meg: szabadságunk vagyon a bemenetelre az Isten szentséges helyére, de ott vár küszöbön az Ítélőszék, hol számot kell adnod a rád bízott talentomokról. Ha megtartjuk a hitet és a jó lelkiismeretet, akkor a mi földi vándor utunk nem lesz czéltalan, akkor a boldogító remény kisér s megmutatja az utat az Isten országába. Járjunk igaz szívvel, a mi hitünknek erős bizodalmával. Ne ejtsük el a mi hitünknek bizodalmát, hű gyámolító ez ma is. Aki eltékozolja ezen útravalót, az megcsalja magát. Hol ennek szövétneke kialudt, onnét a szeretet, a békesség angyalai eltávoznak, ott nincs semmi szent, nincs kegyelet, nincs háládatosság. Az Istentől elfordult gonosz embert igaz szeretet nem ölelheti, a szeretetből fakadó boldogság kútfeje az előtt elzárva marad. Ti apák, anyák ne felejtsétek el soha, hogy a földi vándornak nem csak ételre, italra, ruhára, vagyonra van szüksége, de egy másra is, a hitre, a mely a Krisztus Jézussal egyesit, mely az élet harczán erőt ad, a hűséget az igazsághoz megőrzi a szívben. Adjátok át ezt a hitet, a vallásos érzületet mint lelki örökséget a gondjaitokra bizott gyermekeknek. Csak azon családban lesz áldott az élet, a mely megőrzi mint drága kincset a vallást, a melyben a kegyelet ápolja a szívnek oltárán az isteni félelmet, a hol a szülő példájából tanul Istent dicsőíteni a gyermek. Csak az a szülő biztosit magának szép emléket, a melyik elmondhatja: „én és az én házam mi tiszteljük az Urat". Az istenfélő gyermek megbecsüli az apának fejét akkor is, ha azon már ritkult ősz hajszálakat lenget a szél, az előtt drága az ő anyjának arcza akkor is, ha az meg hervadt és gondtol, időtől felbarázdálva van. A vallásos érzület a családban az egyetértésnek, boldogságnak egyik alapja. Az oly szülőt, a ki felejti ezt, a ki adós marad gyermekének a hittel, sajnálni lehet. Késő bánattal tapasztalja,