Révész Sándor: A bezi–enesei egyesült ágost. hitv. evang. keresztyén egyházközség története. Győr : Gross ny., 1908.

28 Mikor az a kis gyermek öntudatlanul szendereg bölcsőjében, s valami fájdalomra vagy rossz álomra felzokog, csak az ő édes anyjának kell föléje hajolni, s annak ismerős, szelid hangjára elsimulnak arcán a fájdalom vonásai, s az altató dalra elalszik ismét szépen, csendesen. Mikor ifjúságiink gondtalan idején, gyermekjátékaink mellett, vagy ifjú barátok körében az öröm túlcsapongott szivünkben, akkor egy vidám dalban fejeztük ki mindazt az örömöt, boldogságot, reményt, mit nekünk akkor az élet adott. Avagy midőn ti, ker. testvérem nehéz munkában hordoztátok a napnak terhét és hévségét, s mikor már-már a test és a lélek lankadni kezdett, nemde, ha megcsendült valakinek ajkán egy vidám dal, mindjárt vígabban pengett a kasza, gyorsabban jártak a dolgos kezek. Avagy mikor rekkenő nyári hőségben elsötétül hirtelen az ég s a mennydörgés távoli moraja mind közelebb és közelebb hallszik, villám hasítja végig a sötét felhőket, szélvész támad, mely zúgva tördeli a fáknak lombjait, s mintha az ég és föld egybe szakadni akarna, mennydörögve zúdul egyik villám a másikra, — erre a zűrzavaros égzengésre az oktalan állatok is reszketve húzódnak össze, az ember pedig semmiségének érzetében igy fohászkodik remegő ajakkal: „Uram tarts meg minket, mert elveszünk /" Hát arra emlékeztek-e, hogy ennek az árva magyar nemzetnek történetében volt egy csodálatos korszak ... a kuruc idő, mikor nagy Rákóczy fejedelmünk szavára seregesen tódult a magyar a szabadságnak szent lobogója alá!? . . . És mikor megszólalt a tárogatónak lelkesítő hangja, mint a szélvész szállottak a hősök harcba s mentek előre a halálba. És mikor az árulás kiütötte kezükből a kardot s a bujdosó kurucok lábanyomát hóval födte be a tél . . . akkor ismét a tárogatónak édes-bus hangja volt a honfibánat enyhítője, a honszerelem élesztgetője . . . És — végül — mikor leáldozik életünk napja s mi koporsóba vetjük a mi ágyunkat, akkor a harangoknak bánatos hangja kisér el oda a temetőbe s a gyászének megható dallamai mellett hantolják el koporsóinkat! ... És — figyeljétek meg jól ker. testvéreim amit most mondok . . . Édes anyánk altató dala, — ifjú korunk öröméneke, a munkára serkentő vidám dal, — a szélvész zúgása s mennynek dörgése, tárogatónak harcra lelkesítő s hazaszeretetet élesztő hangja, harangzugás, halotti ének bánatos dallama, mind egybefoglalva megvannak ebben a csodálatos hangszerben, melynek orgona a neve. Figyeljetek csak annak szavára, igazat fogtok nekem adni . . .