Hajdu Lajos: A besztercebányai ág. hitv. evang. keresztyén egyházközség rövid története. Besztercebánya, 1918.

46 hagyassák eltemetetlenül, de ezt nem szaI ad senkinek látnia, s még kevésbbé a halottat kikísérni. Miután úgy Rot/iaririesz Sámuel mester, valamint a czéli mesterek eljárása a jezsuita házfőnöknél sikertelenné valt, s sehol a városon kívül nem kaptak engedélyt oly hely kijelölésére, hol a sírt megásathatták volna, senki sem akart s mert vállalkozni a sír megásására, még a sírásók sem, sem fuvarost, sem napszámost nem tudtak kapni kik a hullát kivitték volna, ezért a halottlátogatók, különösen a hajadonok — kik az elhunytat ismerték s vele érintkeztek — kiket a jezsuita házfőnök ezen szívtelen eljárása könyörületre indított, felebaráti szeretet által áthatva, saját költségükön napszámosokat fogadtak, kik a városon kívül lev/) kertek és sövények között sírt ástak, s oda temették el az elhunytat. Miután a kertek és sövények közötti sír elhantoltatott, a jezsuita házfőnök magához hivatta Daniel nevü hóhért, s megparancsolta neki, hogy az eltemetett Grósz hulláját ássa ki, s vigye a bitófa alá. A hóhér erre azt kérdezte a jezsuita atyát, mily nagy vétket követett el az elhunyt életében, avagy talán öngyilkos lett-e ? A jezsuita atya azt felelte, hogy nem lett