Schrödl József: A pozsonyi ág. hitv. evang. egyházközösség története I. rész (Pozsony, 1906)
XI. A katasztrófa
ködtek közre, mini amelyek a protestáns papokat a nápolyi gályákra viszik, csakhogy amott a reformáció eszméje kerekedett felül, mig nálunk a katholikus renaissance aratta diadalait. Az emberi kultura szerves fejlődésében a véres momentumok csak ugy voltak lehetségesek, hogy az ellentétes, küzdő tényezők képviselői teljesen át voltak hatva ügyük, álláspontjuk és meggyőződésük való igazságától. As uralkodó és Szelepcsényi érzékeny szivére számítottak is a pozsonyi evangélikusok akkor, amikor nem szűntek meg kiküldöttjeik utján felségfolyamodványaikkal a király érzelmére hatni. Még július 28-án is utasították megbízottjaikat, kik állandóan Bécsben tartózkodtak, hogy nyújtsanak be nevükben folyamodványt a királyhoz; legalább azt szerették volna elérni, hogy Titius Dávid esperesüket nehéz nagyszombati fogságából kibocsássák és lelkésztársai mellé a pozsonyi „Löwengrube"be helyezzék el; de ezen szomorú eredménynyel végződött a folytonos sikertelen folyamodás, hogy a magyar kancellária tisztviselői figyelmeztették végre a pozsonyi polgárokat, ha nem lesz vége a sok folyamodással való alkalmatlankodásnak, a folyamodók is odakerülnek a börtönbe azok mellé, akiknek érdekében fáradnak. így azután csakhamar otthagyták Bécset a pozsonyiak küldöttjei és több kérvény nem került a király elé a bebörtönzött lelkészek és polgárok érdekében. Ezzel bizonytalanná vált mindenek előtt a fogságban sínylődő lelkészek sorsa, akik, mint többnyire külföldiek, erősek voltak ugyan hitükben, azonban nem éreztek magukban elég erőt ahhoz, hogy mint a magyar nemzeti eszme vértanúi tovább is feláldozzák szabadságukat, melyet külföldön még mindig érvényesíthettek vallásukért. El nem vitathatjuk azonban azon érdemüket, hogy eddig tanúsított állhatatos maguktartásával, melylyel Pozsony városában az evangeliumi hitért megszenvedtek, csak az erő-