Schrödl József: A pozsonyi ág. hitv. evang. egyházközösség története I. rész (Pozsony, 1906)

XI. A katasztrófa

a pozsonyiaknál eddig fennálló virágzó evangelikus egyházszervezet életerejét meríthette. Csak egyetlenegy jelensége a valóságos lázadásnak, a köteles alattvalói hódolat megtagadásának és nemcsak patakokban foly a vér Pozsony utcáin, hanem valószínűleg mindenkorra vége szakad még a reménysége is annak, hogy valaha újra feléledjen az, ami most már romokban hevert. A rémület ugyan megtette első hatását : bizonyosan őrizkedtek az emberek a lándzsa és puskaerdő céltalan áldozataivá lenni ; de csodálkozhatnánk-e azon, ha a nagy izgalom által felidézett általános fejvesztettség alatt a köznép tömegei első felháborodásukban puszta kézzel rohanják meg a hatalom szolgáit, nem törődve a saját életükkel és azon ügy sorsával, melynek esetleg vértannivá lehettek volna. Az isteni gondviselés bölcseségét kell dicsérnünk, mely úgy vezette a pozsonyiak elméjét, hogy a nagy megpróbáltatás idején se tegyenek egyebet, mint a mit az ésszerűség és férfias bátorság diktál. Eljárásukban a férfias bátorság ott nyer kifejezést, hogy vezető férfiaik a jogtalan erőszakkal szemben nyiltan megtagadták az engedelmességet, ezért voltak most is a nagyszombati és pozsonyi börtönben ; de a hatalom eszközeivel szemben tartózkodtak minden tettlegességtől és ezért nem lehetünk velük szemben eléggé hálásak. A julius 19-én a királynak átadott kérvényükben hangoztatják a pozsonyiak, hogy ők az eddig kiállott hihetetlen keservek és megpróbáltatások után ő felségétől könnyeik és siralmaik végét, kegyelmet és vigasztalást várlak : és ime egészen máskép következett be minden. „Eddigi reménységünk szerte foszlott" — irják — sőt olyan eljárást tanúsítottak velünk megalázottakkal szemben, hogy nem csak embert, de még a követ is megindíthatta volna. Mert nem szólva a már félév óta rajtunk nyomorultakon és agyonkinzottakon végbevitt testi és lelkiismereti sanyargatásokról, nem fojthatjuk el hangos