Geduly Henrik: Nyíregyháza az ezredik évben. Nyíregyháza 1896.

VI. Közművelődés

200 GEDULY HENRIK rajtuk, jobbról is, balról is, apró gyermekek tetőtől-talpig fehérben, mindeniknek egy-egy ezüstsíp a kezében. Középen a királyi szék előtt óriási fehér mérleg függ a levegőégben, serpenyői majd a földet érik, nyelve az egekig nyúl fel. A mérlegen innen, előttem, mögöttem, mindenfelől körültem fehér, tetőtől-talpig fehér emberek, nézve a fehér földre, verve fehér mellüket, fehér kezükkel. Ó Uram ! ó Teremtőm ! merre, hová jutottam ? De mi ez a zsongás, amely oly folytonos, oly megszakadástalan, mint az ég kéksége, a föld fehérsége, a fényesség ragyogása! „O bűnöm ! ó én bűnöm ! ó én rettenetes bűnöm !" ezt susogja a zsongás, ezt susogja a végeláthatatlan sokaság minden imádkozó ajka. Oh irgalom Istene ! ne hagyj el! De hát ez mi ? A fehér síposok felől valami zeneszerü hang ered, valami lélekpihentető, valami szivnyugasztó hangok. A mérleg bal serpenyőjébe fehér alakok fehér zsákokat raknak, ugyan nehéz lehet, ami benne van — szörnyen görnyednek alatta. Vájjon mi lehet benne ? Egy fehér zsákot elejt egy ember, kihasad, kiömlik a bennevaló, hát — arany, tiszta arany, tiszta sárarany. „A hitközségnek hagyott két millió forintot", keresem a hang forrását, hát látom, hogy egy magas, földigérő fehér szárnyú, fehér alak áll túl a mérlegen, az olvassa egy nagy, fehér könyvből ezeket a szavakat: „A szent egyletnek adott egy millió forintot." Rakják a zsákot, a fehér zsákokat a görnyedő emberek, a görnyedő fehér emberek, a fehér mérleg bal serpenyőjébe, rakják, rakják. „A szegény tanulóknak adott egy milliót." Rakják a zsákokat, egyre rakják. „A jeruzsálemi szentházra hagyott három milliót." Rakják a fehér zsákot, egyre rakják. „A damaskusi betegek házának adott két milliót." A fehér zsákok hegygyé nőnek. „A sukkóthi elnyomorodottak, munkatehetetlenek, szélütöttek házának egy milliót." Elfogyott az arany, elfogyott a zsák, lapáttal hányják az igaz gyöngyöt, az ónikszot, a gyémántot, a rubintot, a smaragdot, minden, de minden drágakövet a mérlegre. A kincs — szikrazuhatagként leömölve — betölti a zsákok közeit. „A magdalai tébolyodottak házára adott másfél milliót." Lapát lapát után omlik a drágakő, tölti a bal mérlegserpenyőt, de a mérő nyelve nem billen. „Mi hát az a bűn, melyet ennyi jó cselekedet le nem nyom?" igy kérdem magamtól én — „avagy Jósafát völgye ez a hely, hol bűneinkkel, erényeinkkel megmérettetünk?"