Gondolat, 1888 (9. évfolyam, 13-18. szám - 10. évfolyam, 1-5. szám)

1888-12-01 / 5. szám

azon könnyelmű gondolat, mely szerint 8z egyszerű világi ember úgy is hasztalanul törekszik tökéletességre, miután az erkölcsiség, magasabb foka csak a kiválasztottaknak, a szerzeteseknek lehet sajátja, 8 a felsőbb igénynek csak ők képesek eleget tenni.

Ámde Luther a kolostori fogadalmakat a hit elvével s az ebből folyó kér. szabadsággal, szóval a szent írással merőben ellenkezőknek találván, egy müvében, melyet e tárgyról irt, bebizonyitá, hogy a fogadalmak visszavonása olyanokra nézve, kik ez utón üdvösségre akartak jutni, — pedig a legtöbben ilyenek voltak — nem csak lelki furdal ásókkal nem járhat, sőt lelki üdvük érdekében szent kötelesség.

Szemben a zárdái élet tétlenségével, a talentumok elásásával, — mi már magában véve is a legnagyobb bűn Isten jósága ellen — a világi élet küzdelmeiben való szabad, tevékeny részvétre utalt, hol egyedül nyílik megfelelő tér a szerető atya kegyelméből nyert tehetségek felhasználására. S az egyszerű szerzetesnek szavára, mint könnyű buborék foszlott szét az ezredéves balvélemény s vele együtt, azon kártékony hatás, melyet az erkölcsi életre gyakorolt. Hova e szó elhatott, visszaadta az életnek számos zárda lakóit, s a néma komor falak elhagyatva nem beszéltek többé a népnek rejtelmes bűnökről, miknek tanúi voltak, rideg önzésről s álszenteskedő kép- mutatásról, mely köztük ütött tanyát, setét babonáról, mely közülük szivárgott ki. De, bár teljesen meg nem szűnt ugyan, mindenesetre csökkent egyúttal azon mételyező példák száma is, melyeket a barátoknak sokszor egyenesen botrányos élete nyújtott a tudatlan, külső tekintély után induló tömegnek.

Volt azonban a kérdésnek egy nagyon kényes oldala, melynek gyökerei szintén a késő századokba nyúlnak, de csak a Xl-ik sz.-ban nyert egyházi szentesítést, — a papnőtlenség. — Ez oldalról emeltek leghangosabb panaszt az egyház — legtöbb rágalmat s gyanúsítást a reformáczió ellen. Ám Luthert e gyanúsítások épen nem riasztották vissza attól, hogy a papnőtlenséget, — mint a szerzetesi fogadalmakat. Idvezitőnk tanításával s az emberi természettel ellenkezőnek bélyegezvén, elejét vegye a folytonos panasznak, s az ezen irányban leginkább uralkodó szokottsága folytán már már fel sem tűnő erkölcsi romlottságnak. A rágalmak mérges nyilai pedig teljesen elveszték hatásukat úgy magának a nagy reformátornak, valamint a tanait elfogadó lelkészeknek példányszerű, kölcsönös szeretettől áthatott s ez által megszentelt családi életén, mely a munkás szeretetnek, szelíd erkölcsöknek, szóval minden szép és nemesnek tűzhelyévé vált s jótékony melegét széles körben árasztotta szét. Felolvadt előtte az önzés jégkérge, mely beburkolván a sziveket, meglazitá, sőt csaknem