Gondolat, 1888 (9. évfolyam, 13-18. szám - 10. évfolyam, 1-5. szám)
1888-01-01 / 13. szám
106 ségektől igen ritkán, s minél mélyebb a kérdés, annál kevésbé megóvható közönség sorában a korcsnézeteket, másfelől maga is az általános műveltség alapján állván, egyszersmind hű tükre a kor világnézetének), hanem még a kevésbé theologiailag művelt közönség sorában is oly nézetekre s életirányokra találunk, melyek idegenszerűen érintik hívő keblünket és sajnos tapasztalást nyújtanak a jó részben úgyis elmateriálisálódott világ vallás s erkölcs fogalmainak hiányosságáról s az ezekből származott társadalmi betegségekről, kütegekről. Megkísértem tehát e kérdést úgy, a mint meggyőződésem parancsolja, némi forrástanúi mányra, leginkább azonban saját tapasztalataimra alapítva, tárgyalni s megoldani, illetőleg a nekem tarthatatlanoknak látszó nézetek czáfolgatásába belebocsátkozni. Kezdve az atheismuson, át a deismuson, fel a legridegebb pan- theismusig, mely végelemzésében a személyes Isten tagadására, tehát azon eredményre vezet, mely az atheismus sarkpontját képezi, — a legtöbb tévirány tehát azon tételből táplálkozik, hogy a vallás illusió és szükségtelen, mert az ember rendeltetése s lényege nem az, hogy egy oly lénynyel, melynek léte be nem bizonyítható, a legbennsőbb viszonyban, életközösségben álljon, hanem egyedül abban áll, hogy erkölcsös legyen, tegyen jót; már pedig erre az embert nem a vallás, hanem az erkölcs vezérli. Sőt vannak, s számuk nem jelentéktelen, kik egyenesen megfordítják a vallás és erkölcsnek általunk vallott viszonyát, állítván, hogy a vallás az erkölcsnek természetes folyománya. (Kifejezést találtak különösen az újabbkori neveléselméletekben, — hogy a gyakorlatra mily hatással, az képzelhető.) — Lássuk tehát közelebbről, s egyenként ez irányokat: I. Az atheismus. Teljesen fölöslegessé teszi a vallást, mert tagadja obj. tényezőjének, Istennek létét, azt a személyes Isten képzetétől elvont üres „természeti és erkölcsi világrend“ szavával pótolván, — s ebből folyó- lag az embernek, mint ezen erkölcsi világrend egyik tagjának, legbennsőbb lényegéül az erkölcsiséget, mint lényege központi meghatározó elemét veszi fel. Eltekintve attól, hogy nem tudom belátni, miként jutott az ember ezen központi meghatározó elemhez, vagyis azon kérdéstől, hogy ki teremtette az embert ilyenné, nem tudom belátni azt, hogy az ember egy felsőbb, személyes hatalomhoz való viszonyítás nélkül, tehát önmagától, tudatosan a jóra vezéreltethetnék. Hiszen ez esetben hol van annak mértéke és kezessége, hol a döntő fórum
