Gondolat, 1888 (9. évfolyam, 13-18. szám - 10. évfolyam, 1-5. szám)

1888-12-01 / 5. szám

A Formula Concordiae egész határozottsággal, de mégis szépen közvetítő mérséklettel e vitából folyólag a VIII. Articulusban megállapította a Krisztus megdicsőült emberségének ubiquitásáról, mint a felfoghatlan „reális“ communicatio idiomatumból folyó tiszta tant, mint látandjuk, a szó szoros értelmében lutheri alapon (a mit külöm- ben ugyanezen articulusban felhozott, s a legfontosabb helyeken [F. C. II. Pars. Sol. Deci. Art. VIII. Depers. Christi, p. 81 — 84, 85—86] meg- tatálható idézetek Luther műveiből, különösen a „Bekenntniss vom Abendmahl Christi“ ez. műből bizonyítanak). E szerint a tulajdonságoknak, a két természetnek Krisztus egyetlen szentséges személyében való épúgy csudálatos, mint vigasztaló közössége által keletkezett közlése nem csupán verbális, mintegy csak szólásmód, mint a református egyház tanítja (Conf. Helv. II., 11., Conf. Béig. Art. 19.: . . . séd duae naturae in unam personam unitae, quarura utraque pro- prietates suas distinctas retineat . . . stb.), s melynek folytán a communicatio idiomatum tényleg megszűnik, hanem „reális“; nem physicai, mert lényegileg összekeveretlenűl marad a két természet, hanem hyperphysikai s áll a következőkben : 1) A mit az egyik természetről állítunk, az a személyi egységnél (unió personalis) fogva a másikról is állítandó, hanem nem ettől eltekintve, de összeköttetésben a másikkal, tehát az egész személyről, mely mindig egyszerre Isten s ember is (genus idiomaticum; — Kálvin tana ugyanez, de ennél nem is több). 2)' A messiási műre tartozó cselekvények közelebbről mindkét természetnek szükségszerűleg közös cselekvényei; Jézus személyi egységében mindkét természete szerint közbenjáró és engesztelő. (Genus apotelesmaticum. — Ennek merev tagadása Zwingli álláspontja, — miből, mint kimutattak, egyszersmind christologiájának következetlensége is foly.) 3) Mindkét természet e mellett megtartotta lényeges tulajdonságait; az isteni az emberré levés által mit- sem veszített s mit sem nyerhetett; de az emberi az unió personalis első pillanatától, a fogantatástól kezdve az istenivel való egyesülése (unitio personarum) folytán Istennek erejében és fÖnnségében részes lön (genus majestaticum. A református dogmatika a felvett alapból folyólag ezt is tagadja, mivel elesik egyszersmind a „de statu duplici“ alapja) az exinanitio állapotában, a nélkül, hogy azt teljesen s mindig használatba vette volna, a mennyekbe szállás után azonban úgy, hogy most annak teljes hatékony birtokába jutott. Felmagasztaltatása után tehát Krisztus emberi természete szerint is mindenütt jelenvaló, mindenható és mindentudó és ennélfogva isteni hatalma folytán teste szerint is, melyet ő Isten dicsőségének és hatalmának jobbjára emelt, mindenütt, hol akar, jelenvaló lehet s leginkább ott, hol — neveze-