Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)

1887-03-01 / 3. szám

Ez agg kebelét is mosta vér A harcz mezején, hol nincs kegyelem, Övé a dicsőség s hősi hahér,

Drága jutalmad, szent honszerelem f Hogy béna maradt, alfeledé,

Míg zászlója főnt, büszkén lobogott Boldog ki a sírt küzdve leié,

Szilaj csatamén kit eltapodott! . . .

Látta lehullni a lobogót;

Letiporta az északi ellen,

S kenyere bú lett, háza bozót,

Kinos élete puszta, kietlen.

De reményt a hit önte belé:

Örökre reá nem alkonyodott!?

— Boldog ki a sirt küzdve leié,

Szilaj csatamén kit eltapodott!

Boldog kit a föld hű öle zár,

Nem bántja a lét kinja, siralma; • Mig a koldus, az agg szive már Sehol se talál írra, vigaszra.

Nem néz könyörülve senki felé,

Bár a nyomortól válla nyomott. Boldog ki a sírt küzdve leié,

Szilaj csatamén kit eltapodott!

Díja az égben dicskoszorú,

Ünnepet ülnek e földi porán;

Ámde az élő bére a bú,

Fájó tövis egy martirkoronán.

. . . Az ősz odament, átölelé A kicsi hantot és fölzokogott:

„Boldog ki a sírt küzdve leié,

Szilaj csatamén kit eltapodott!“ . . .

Zúz Pál.