Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)
1887-04-01 / 4. szám
„Hazudtál sátán, így kiélték, Való beszéded nem lehet, • Tagadd bár untig az eget!“ De oly nyugodtan állt az árnyék, Mit érez, arczán meg nem látszék; Csak hangja csengőbb mint vala, S izzóbb szemének sugara. „Ah és ha úgy van, mint te mondád Így szólt — s meguntad életed, Miért pihen hit fegyvered? Ha a világ oly bántó hozzád, Ne járd tovább is a bolondját. Parányi rés a homlokon S kiszáll az élet ajkadon .< . . A szív eláll, a szem lezárul, Kihűl a vér szép csendesen; A lélek felszáll hirtelen. Lerázva kint és bút magárúi . . . Előtted majd az ég kitárnál, Dicsfény vakítja el szemed S eltűnt nyugalmad fölleled.“ Ah úgy van, úgy van, font az égben Nincs háborúság, kín, magány, S panasz nyomorgók ajakén . . . De ám az ég bezárva nékem, Bűnös vagyok — s még megtetézzom, — Kioltva gyáván éltemet — Nem várva be a végzetet? „Gyáván? — szavam ki így kaczagja, Hogy fellázítja vérenjet — Csak gyengeséged leplezed. Nem gyáva az, ki mit se tartva, Leszáll a sírba készakarva, S nem felemlíti meg szivét, Magával vinni jóhirét. S aztán, a bűnre van bocsánat, Mert bűn s vég nélkül irgalom, Két ellentétes fogalom.
