Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)
1887-04-01 / 4. szám
98 „Ne vígv, mondáin, a kisértet be, De szánva nézz e gyötrelemre, Mely sajgón éget keblemen S oszlasd el tépő kételyem. — Mondd: túl a sírnak éjszakáján Egy szent czél vár ránk odafenn, S ezért kell tűrnöm, küzdenem. Hogy az, ki bolyg e földi pályán, Szegényül, elhagyatva, árván Miért alant tűrt, szenvedett: Nyer örök, üdvös életet. Mert fáj nekem már, fáj az élet S mi csillapítá kínjait, Ki nem elégit már a hit.“ És ő mosolyga: „Tőlem kérded? Hisz hirdetője a természet, Hogy czélod lét s az elmúlás, Megsemmisülés, semmi más ! Virág virít és hervad nyomban, Alig nyitá fel szirmait. Minek kutatni, mért virít? Él önmagának. — Ti azonban, Meg nem nyugodtok kába gondban, — És egy lét néktek bár kevés, Tudd meg: nincs újra ébredés!“ Miként az őrült fölkaczagtam, Ez egy remény is odavan? Hát mért lézengek czéltalan? Egy élet búja s kínja rajtam, Vész van fölöttem, vész alattam, És czélom : lét meg elmúlás, Megsemmisülés, semmi más! Hisz a gyönyört sem ismerém meg És már ürömmel poharam, Színig, csordúltig tele van! Másnak szemet szúr az, hogy élek, S belém mar minden ronda féreg, S igazságosztó értelem, Nem él -az égbep, odafenn ?
