Gondolat, 1887 (8-9. évfolyam, 1-12. szám)

1887-04-01 / 4. szám

I

97

Hiába fürkész szomjú lelkem,

Hiába minden ösraeret,

A titkot tudnom nem lehet:

Mi czélra szánt az Isten engem;

Miért kell tűrnöm, miért viselnem,

A lét igáját vállamon?

— Ez volt fölszálló sóhajom.

És vergődém* a gyötrelemben, — Veritek verte homlokom;

Midőn halkan, mint.fúvalom,

Sötét szobámba árnyék lebben. Reakiálték fölijedten, —

De tiltón inte bár kezem,

Elémbe állt ő nesztelen.

Fehér ruhás volt, arcza halvány — És rám szegezve Ölyvszemét,

Kínálva nyújtá fegyverét.

Majd halk beszéd kelt szedres ajkán : „Forró fohászid szállni hallván Az alvilági hóit alatt,

Megszántam gyötrő kínodat.

Szived fájdalmit én megértem,

Mert ott van nékem lakhelyem,

Hol bú mar kínzón, szertelen . . Segítek minden szenvedésen;

Most is alighogy visszatértem, —

Egy angyalkát vivék alá :

Szegényt, arája elhagyá.

Előbb egy ifjút: pénze fogytán Urat többé nem játszhatott;

S apát, ki négy árvát hagyott, Nyomorban, fagyban sírhalomján . . De véröket ki én nem ontána; Kezükbe adtam fegyverem S ők önként jöttek el velem.“

így szólt halk hangon s én remegve Es fázva csüngtem szavain, —

S esdőn nyitván meg ajkaim : *