Gondolat, 1881-1882 (7. évfolyam, 1-10. szám)

1881-11-01 / 3. szám

sí kai dolgokban, a bová e tan is tartozik, túl mehetünk a valószínűségen ? Vizsgáljuk tehát, mint felelnek meg Ciceró érvei a valószínűségnek.

I. A történeti bizonyítékokat természetesen a külvilágból meríti.

a) Hivatkozik az ókorra, mely mint istenhez közelebb álló, az igazat jobban láthatta. Ez érv, mely lényegileg egy a „sacra vetustas“ ismeretes elvével, különösen vallási érv; bölcsészeknél kisebb mérvben találkozunk vele, a mi érthető is. Ha ugyanis a bölcsészet ezt elvéül elfogadná, nemcsak a merev stabilismus lenne evvel adva, hanem kötelességévé tétetnék mythosokat gyűjteni, még pedig mentül réggibbeket, s a philosophiai kutatás mythologiává válnék. — Ezért ez érv, mint mondottuk, inkább vallási érv, s bár e megkülömböztetés Cicero korára nézve általában nem egészen jogosult, e különös eset jóváhagyja. Cicero u. i. itten vallási fogalmakból indúl ki mint igazakból, alapjokat a régiek csak azon hitében találja, hogy a halál életcsere, ezt a mythologiá- ból felvilágosítja, s szertartások jelentőségével erősíti. — Ez érv, a mint a bölcsészeknél sohsem örvendett nagy tekintélynek, úgy ma szinte kiveszett a philosophiából; a jelen műveltségi állapot hosszas fejlődés eredményének tekintetik, s elismert tény, hogy minél messzebb és messzebb nyúlunk vissza a történetbe, annál alacsonyabb ismereti fokon álló népekkel találkozunk ;• s bár nem tagadható, hogy ma is vannak, kik a fejlődést, felvevén egy tökéletes ős létet, tagadják, ezeknek tana inkább csak curiosum színében tűnik fel.

b) Mellőzzük felsorolni az ellenmondásokat, a mint azok ez érv köze lebbi megálapitásában jelentkeznek, azért, mert nagyon is szembeötlők, s rátérünk a második érvre. Ez a nem kevésbé hires „consensus gentium.“ A speculativ-spiritualistikus bölcselet úgy az isten létele, mint a lélek halhatatlansága bizonyításánál támaszkodik még most is rá, mint egyik érvre (Lásd Pauer: Metaphysíka 138). Azonban Cicero megalapítása itt igen kevés skepsist árul el. Abból indúl ki, hogy a halottak megsirattatnak és pedig mi másért, mint azért, mert azt hiszik róluk, hogy e föld örömeit nélkülözni, de egyúttal ezt érezni is fogják. Ez kétségkívül petitio principii; Cicero korában is bizonyára a gyászolók, nem kevésbé siratták a magok vesztességét, mint a halott veszteségét, a mint ez önkényt folyik is az ember természetéből; s ha valaki tán az ókorról el nem hinné, utalom Plató egy helyére, hol Sokrates egy tanítványa annak halála alkalmával mondja: „De nem őt, hanem sorsomat sirattam.“ De feltéve, hogy úgyis volna, vájjon a halottsiratás általános-e? S feltéve még azt is, hogy a consensus gentium bizonyíték lenne a halhatatlanság mellett, akkor sem teljes értékű ez érv ma, lévén tudomásunk egy nagy elterjedésű vallásról, melynek legfőbb czélja megsemmisülés (Lásd Kovács: Yallásbölcsészet 117. .1.).