Gondolat, 1881-1882 (7. évfolyam, 1-10. szám)

1881-09-01 / 1-2. szám

És a gyarlóságunk ellenében mily végtelen Istennek kegyelnie! Ez vezet bennünket, életutainkon mindig, dacára annak hogy gyakran az Ur ítéletét magunkra hárítjuk. E kegyelem, ha vétkeztünk is nem hagy el, hanem a bűnöst is részesíti jóságában, hogy azt bűn bánatra vezesse. Ki ezt megfontolja, az ismeri meg, mily nyomorultak, hitványak vagyunk az Urnák végtelen dicsőségéhez, jóságához és kegyelméhez képest. Lehetséges e ekkor az, hogy valaki magát így dicsérje Isten előtt, mint dicsekedett a farizeus a mi evangéliumunkban ? Xem-de inkább elszomorodik eddigi élete fölött, nem pirul el az Ur előtt? Igenis, fel sem tekint az ég felé, felkiált mint felkiáltott példabeszédünkben a publikánus: Uram könyörülj rajtam! Megindulva Isten jóságán, megbánja vétkeit, s egyedüli sóhaja az Ur előtt ez lesz: Könyörülj rajtam Uram, segíts nekem, hogy teljesítsem akaratodat.

Igv alázza meg magát az ember ; hiszen képtelen önmagából nemcsak jót mivclni, de még gondolni is. Alázzuk meg tehát magunkat az Ur előtt, valljuk meg gyarlóságunkat, valljuk meg vétkeinket. Vagy talán biztosak vagyunk az iránt, hogy nem vétkezünk? Ha azt véljük, hogy nincsen bűnünk, akkor önnönmagunkat ámítjuk, s nincs bennünk igazmondás; de ha bevalljuk vétkeinket, hű az Ur és igazságos, hogy megbocsássa bűneinket, hogy tisztítson meg minden igazságtalanságtól.

Es az Ur a magát megalázót részesíti végtelen kegyelmében. O ád bátorságot, hogy csak tovább haladjunk az igaz utón; az Ur ád bölc8C8éget, hogy az előbbi bűnöket kerüljük ki, jó kedvet, hogy készséggel teljesítsük az Ur parancsolatait, az Ur ád erőt, hogy tántorit- hatatlanúl azt mivcljük, mi O előtte kedves. így tehát felöltjük magunkra az alázatosság öltözetét, s megalázzuk magunkat a világ dicséretének dacára; nem bízunk a világ szavában, Ítéletében, müveink megítélését arra bízva, ki mindent legjobban Ítél meg. Ezen alázatosság minden dolgát az Istenre hagyja, nem felesel az Úrral soha, még akkor som, ha az Urnák intézése folytán el is vesztené egészségét, jószágát, barátait, mert mindazonáltal sokkal többek Istennek ajándékai, mint ezon balesetek.

Ezen alázatosság már o világon is megtalálja jutalmát. A magát megalázó élvezi a mennyországot már e földön, lelkében ugyanis honol a béke, a mely végtelenül külümbözik a farizeus önmogelégültségétől; az ő szive örömét találja az Urban, kivel kezdi és fejezi be élete minden napját, minden tette, szava hirdeti a benne élő ezen örömöt, mely az l rban mindent keres és meg is talál.

Es ezen alázatos férfiú nem retteg a haláltól sem; nincsen gondja miként áll oda a véghetetlen kegyelmű Ur elé: hiszen ennek kegyelmét