H. Hubert Gabriella: A régi magyar gyülekezeti ének (Budapest, 2004)

III. Az 1700-ig megjelent magyar nyelvű gyülekezeti énekeskönyvek története

zeti nyitottsága közvetve hatott az 1635 után megjelenő ún. protestáns énekeskönyvek létrejöttére.

16

1 Énekkiadás-tervezetében ugyanis az első helyen egy olyan templomi, három részes gyűjteményt javasol, amelynek első része a graduál, második része az általa átszerkesztett gyülekezeti énekeskönyv (élén a zsoltárokkal), a harmadik pedig az általa szerkesztett temetési gyűjtemény. Újfalvi ezen terve, úgy tűnik, legteljesebben az 1635-ös lőcsei kiadás (RMNy 1628) felépítésében valósult meg. Ott ugyanis a közös protestáns (elsősorban a református és evangélikus) énekkincs, az Újfalvi által javasolt énekeskönyv-részek, valamint a teljes zsoltárfordítás először található meg együtt, egy kötetben, (bővebben I. RMNy 1037-nél és 1628-nál). A 2. rész, mint a címlap is mutatja, az 1598-as (RMNy 832) 2., bővített kiadása. Újfalvi ezen szerkesztménye időt állónak bizonyult: az unitárius gyűjteményeket kivéve szinte valamennyi 17. századi halottas Újfalvi rendjében adja az énekeket. (Az unitárius temetésiek, noha a közös protestáns temetési énekkincsből sokat átvettek, de más elrendezésben közlik az énekeket.) Ugyanakkor Újfalvihoz hasonló gondos szerkesztői kezet nem találunk a későbbiekben: az új, 17. századi énekeket a szerkesztők/kiadók nem osztották be Újfalvi hármas rendszerébe, hanem egyszerűen a kötet végére helyezték őket. Az Újfalvi-féle temetési szerkesztmény háromféle későbbi kiadási formáját ismerjük: 1. Külön énekeskönyv-kiadásként jelenik meg, és a meglévő anyagot fokozatosan bővíti új, 17. századi temetési énekekkel (pl. RMNy 2565). 2. Kiadói kolligátumban, a gyülekezeti énekeskönyv után, de külön címlappal, Újfalvi előszavát (a szerkesztő monogramjával - E. S. U. - vagy anélkül), alcímeit (halott felvétele előtt, kivitelkor, sír felett), a szertartás egyéb énekelt részeit is közlő kiadások (pl. RMNy 1107/2). 3. A külön címlapot, az Újfalvi-előszót és az alcímeket elhagyó kiadások, amelyek az énekek Újfalvi-féle sorrendjét megtartják, és általában kevés új, 17. századi temetési énekkel bővítik a meglévő anyagot (pl. RMNy 2624). A külföldi minta követésére maga Újfalvi utal azzal, hogy Simeon énekét (Nunc dimittis) nemcsak latinul közli, hanem latin bevezetővel is ellátja, amelyben elmondja, hogy a német gyülekezetekben milyen módon énekelték ezt a bibliai éneket. Csomasz Tóth Kálmán feltételezése szerint „abban a német gyakorlatban, melyet Szilvás Újfalvi megfigyelt és a hazai talajba átültetendőnek ítélt, ezt az éneket latin bibliai szöveggel, gregorián stílusban énekelték," és magyar fordítása Szenei Molnár 1589-ben ismerte meg Újfalvit, amikor is megfordult annak nagybányai házában (SZENCI MOLNÁR Albert. 1898, 7). 16

1 KESERŰ Bálint. 1968, 7; H. HUBERT Gabriella, 1996, 82. 147