Karsay Sándor – Czékus István: Agenda II. (Budapest, 1891)

V. Temetési imák

— 214 — mi megnyugszunk szent akaratodon s „Áment" mondunk szent Atyánk! végezésedre! Itt ezen koporsó mellett is, mely egy hű, az élet terheiben megfáradott szolgádnak meghidegült porrészeit fogadta magába, s a megpihenni vágyó ősz Simeont, ölelte kebelére, szent tisztelettel állunk meg előtted egeknek Királya! hogy hálát adjunk azon sok jóért, melyet vele véghez vittél. Kóstoltattad vele óh Uram ! számtalan sok örömidet, és éreztetted vele a keserv fájó érzetét; boldogítottad a családi élet tűzhelyénél hű hitestárs meleg szeretetével, de rá borítád lelkére a bus özvegyi fátyolt is, melyet sok éven át nehéz gond közt hordozva, nem egyszer zokogta az özvegyek bús panaszát: „elszakasztottad tőlem az én barátomat és társamat ! " míg végre megelégelted küzdelmeit s békeköveted, a halál által magadhoz szólítva, halhatatlan lelkét isteni dicsőséged hajlékába eljuttattad ! Hitünknek édes vigasztalásit, melyek az ő bús napjait is felderítették, csepegtesd be óh Isten! az őt kesergő kedvesei szivébe! A fájdalomnak méltó érzései szenteljék meg a síró szemek reszkető könvűit, melyeket a gyászba borult szeretet hullat sötét koporsójára. A viszontlátás édes reményével törüld le az égető könyűt, hegeszd be a vérző sebet! Emelj fel minket mindnyájunkat, hogy hitünk szemeivel betekintsünk ama boldog országba, a melyben ismét látjuk egymást, s hol a fájdalmas érzések elmúlnak, könyhullatásaink felszáradnak örökre! Taníts óh Isten! mindnyájunkat, bölcsen számlálni napjainkat; tégy készekké szent törvényed szerint élni, érdemesekké a tisztes vénségre, az élet alkonyán a csendes halálra, az áldott emlékezetre, az örök életre, ott, a hol kedveseinkkel és Te veled örökre egyesülünk, s örökké boldogok leszünk, szent fiad a Jézus Krisztus által. Amen.