Karsay Sándor – Czékus István: Agenda II. (Budapest, 1891)

V. Temetési imák

— 213 — jó kedvedben és atyai szeretetedben, hogy mi is, ha pályánk megfutottak, futásunkat elvégeztük, hiveknek találtassunk, s megnyerhessük a jókra váró hervadatlan koronát Nálad, ott fenn a mennyben, szent fiadért. Amen. 3. / Eletünkön és halálunkon szabadon uralkodó Isten! szent érzelemmel omlunk porba hatalmad előtt, s imádjuk nagyságodat, kegyelmedet még az enyészet sötét képénél, a koporsó néma gyászában, a sziv égő fájdalmában a lélek kínos keservében is! Te adod az élet örömeit, Te adod a boldogság édes érzetét végetlen szeretetedből ; s Te ütsz a sziveken mély sebet, elborítod a lelket a keserv, a gyász könyárjával, hogy megmutathasd végetlen jóságodat, melynek egéből a fájó sebekre mennyei vigasztalásod gyógybalzsamát harmatoztatod. Te adsz a nap sugárinak ragyogó fényt, éltető meleget; felékesíted ezer virággal a természet templomát, viruló tavasz pompájába burkolod a földnek síkját, völgyét, halmait .... és Te cselekeszed ismét, hogy sötétlő gyászba boruljon a fényes napsugár, a földre asszon a nyíló virág s tél halotti leplével borítva, temetővé változzék át e föld ! Te adod a szívnek is a szeretet éltető napját, Te ékesíted fel a halhatlan lelket a remény hímes virágival s táplálod a hitnek, vallásnak üdítő égi harmatával, s Te változtatod siralmas jajjá, fájó zokogássá a szeretet boldogító dalát, s bimbójában, virágjában, gyümölcsében, hervadtában, a koporsó és sír hideg vánkosára döntőd életünk fáját ! Tőled jő az áldás, az élet, Tőled a kín, szenvedés, fájdalom, halál! S mi, porgyermekid zúgolódásra nyissuk-e meg ajkainkat, ha szeretetünk virágai elhervadnak, örömünk, boldogságunk napja a bánat, fájdalom sötét gyászába öltözik, életünk, fejünk koronája porba hull ? Zúgolódással tetézzük-e fájdalmunkat, s panasz hangjaival ostromoljuk-e az eget? Oh nem!