Karsay Sándor – Czékus István: Agenda II. (Budapest, 1891)

V. Temetési imák

— 208 — 4. Szülésben elhalt fiatal nő felett. Elet s halál felett uralkodó nagy Isten, mennyei Atyánk! Te oltád szivünkbe a részvétet, mely megosztani késztet másoknak nemcsak örömét, hanem fájdalmát is; te alkotád a könyűket, melyeket, mint az éjbe borult ég a harmatot a letarolt tájra, szemünk a tört remények romjaira hullat. Te hozzád térünk, előtted áldozunk azért akkor is, ha gyászba öltöztet végzésed, mert hitünk, mint a sötét fellegeket besugárzó nap a természet megújulásáról, a csapások között is, örök bölcseségedről, atyai irgalmadról beszél. Az enyészet győzelme rendíti meg most is egy kesergő családnak körében lelkünket. A síri csend, mely egy fiatal szép életre borult, a zokogás, melylyel ravatala körül a gyászolók boldogságuk porba hullt zálogát siratják, ajkunkon sóhajt, szemeinkből könyárt fakasztanak. r Oh ! bizonynyal nagy keserűséget mértél Uram ! e házra, mely előbb a szeretetnek és békeségnek áldott hajléka volt. Az édes anya a szülés fájdalmának tengeréről gyermeket hozott e világra, de ezért a harczon önmaga lett az áldozat; míg kisdede ez életnek, ő ettől elszakítva a halálnak révén kötött ki. Az élemedett szülék, az ifjú özvegy férj, a tehetetlen árvával kebelén együtt panaszolnak, s rebegik a fohászt: „A mélységből kiáltunk hozzád Uram! Minden te habjaid által mentek rajtunk, jövel, segíts, mert elveszünk !" Kegyelem kútfeje, szent Isten! hozzád imádkozunk mi is. A haláltól áldozatát mi vissza nem vehetjük; hol a sír szellője lehervasztja egy családnak reménykoszorúját, hol a csecsemő bölcsője mellől koporsóba hanyatlik az anya, ott a mi vigasztaló szavainkat megtördeli a fájdalom. Te küldj vigasztalást jó Atyánk ! kinek karja meg nem rövidül, kinek könyörülete előtt nincsen akadály. Előttünk, itt a mulandóság homályfedett utain megoldatlan marad a kérdés,