Friedrich Károly: A magyar evangélikus templomi ének történetének vázlata, XVI-XVIII. század (Budapest, 1944)

II. A reformáció százada - 6. Eredeti énekek

63 siralommal. Az elkeseredettség panasza csendül fel az „Istenünkhöz fohászkodván" kezdetű énekből is. Palatics György a sok szenvedést egyéni vétkek büntetésének látta (VIII. 169.). Mindent békével, hittel tűrtek, de az ellenség és a pogány megbüntetését szüntelenül kérik Istentől: „Vedd el már mi rólunk az sok ellenséget, Vedd ki miközülünk az sok gyűlölséget, Esnek nagy szégyenben minden ellenségünk. Az kik megtagadják az te dicsőséged." (II. 162.) Az igazak számára hangoztatják e könyörgések az Isten igéretét is: „Igaz vagy, Isten, ígéretedben, mint ígérted az te szent igédben, hogy meghallgatsz minket mi kérésünkben és el nem hagysz az mi szükségünkben. Csak mi higgyünk az te szent igédben és dicsérjünk az mi életünkben." (VIII. 15.) Megnyugvással hirdetik Isten kegyelmét a költők híveiknek: „Kegyelmes az Isten, nem ver örökké minket, egy szempillantásra hagyott most csak el minket, de örökkévaló irgalmasságából ismég felemel minket." (VI. 13.) Az Istenben való hit pedig bizodalmat eredményez: „Közel vagyon Isten az híveknek, mert nem múló képen jő közinkben, de örökké lakozik szivünkben, * nem hagy esni az hitetlenségben. Ha mi hisszük, hogy Isten irgalmas és mit ígért megadni hatalmas, hogy szent fia előtte jutalmas, ellenségünk nem lesz diadalmas." (Sz. G. 158.) Ezen motívumok a könyörgésekben állandók, mindig újra jelentkeznek, ezáltal egészen külön műfajt alakítanak ki a XVI, századi énekköltészetben^. Ez a műfaj tovább folytatódik a XVII. században is, míg az üldözések tartanak és csak az üldöztetések után szűnik meg egycsapásra a könyörgések éneklése, mivel ekkor már aktualitását elvesztette.