Friedrich Károly: A magyar evangélikus templomi ének történetének vázlata, XVI-XVIII. század (Budapest, 1944)

II. A reformáció százada - 6. Eredeti énekek

64 A könyörgések motívumai hatottak a következő csoportra, a hálaadásokra. Itt is a bűntudat én önvád kínozza az énekszerzők lelkét, de látják már vétkeikből a kiutat és hála tölti el szívüket Isten iránt. A legszebb példa erre Palatics György Π. éneke: „Nagy hálákat adok az én uramnak, noha szent kezei most rajtam vannak, sujtási miatt kemény ostorinak keserűséggel tagjaim jajgatnak. Mert ellene álnokul cselekedtem, kiért nagyobb büntetést érdemlettem, áldott legyen azért az én teremtőm, hogy kegyelmes büntetését szenvedem. Imé, megesmérem kegyelmességét, már megcsókolgatom szépen vesszejét, megköszönöm minden jóra intését, naponként várok kegyelmet fiáért... (VIII. 172.) A földöntúli élet építi reményüket. Bármennyi a szenvedés idelenn: „Nyugszik lelkem én testemben, Krisztus felől igaz hitben, szent atyánál reménységben, idvességem nincs kétségben." (Sz. G. 211.) Hálaadás fakad ajkukon azért is, mert érzik, tudják, hogy lelkük megújult, a Szentlélek ismét felélesztette bennük a hit szikráját: ' „Csőndessége én lelkemnek megjőve mihelyt énbennem új szivet teremte, halálomból engemet feléleszte, mikor lelket ada az könyörgésre." (VII. 313.) és bizalom fakad a hit nyomán: „Semmit ne bánkódjál, Krisztus szent serege, Mert nem árthat néked senki gyűlölsége, Noha ez világnak rajtad gyűlöltsége Nem hágy téged szégyenben Christus ő felsége." (Sz. G. 205.) Az egyéni hálaadásból pedig végül ismét tanítás lesz: „Az mi nyavalyánk nekünk bizonságunk hogy Isten választott fiai vagyunk, kitől hogyha mi megidegenedünk, nem fiak bizony, hanem fattyak leszünk.