Friedrich Károly: A magyar evangélikus templomi ének történetének vázlata, XVI-XVIII. század (Budapest, 1944)

II. A reformáció százada - 6. Eredeti énekek

62 „A Menyországból nézz alá Ür Isten! Te szent igédnek add világosságát és távoztassad el az mi sziveinkből tévelygéseket..." Ha az élet rossz, felvetődik a kérdés, akkor mit kíván az Isten az embertől? „Kíván az Isten lelki szépséget, belső tisztaságot, hitet, szerelmet, nagy tisztességet és ártatlanságot, megtilt mi tőlünk testi indulást, gonosz kívánságot." (II. 201.) A könyörgéseknek egy másik fajtája a sok szenvedés, inség, a hitetlenek és bálványimádók sok pusztításának felpanaszlása, egyben fohászkodás eziek megbüntetéséért és az igazak megsegítéséért. Elsírják ezekben, mennyit kell tűrniök azoktól, „Kik az Krisztus Jézust el nem szenvedik És az ő székiből őtet el-levetik, az ő érdemében hűteket nem vetik. Szidalmazzák ezek a Krisztusnak nevét, nem különben tartják, mint eretnekeket, az kik az Krisztusban vetötték hűteket. Ne hagy azért minket, hatalmas Űr Isten, mert az te népednek nincsen segítsége nincs ótalmazója, nincsen fejedelme." (VI. 411.) Semmi menekvést nem találnak, csak Istenhez fordulnak s elemi erővel tör fel énekükből a panasz: „Panaszolkodván, tehozzád ivöltünk, mert te jól látod, érted mit szenvedünk, mikor igédet mindenütt hirdetjük szidalmaztatunk." (VI. 105.) Tovább ömlik a panasz az énekesek, a hitükért üldözött sereg vezetőinek ajkáról: „Eláradtak, Űristen, sok ínségeink, mint a tenger veszedelmünk, mint a vizek könnyhullatásink, megsokasodtak nyavalyáink. Elpusztultak, Űristen, te templomid, eloszlottak juhaid, megkevesedett te sereged, majd elfogy, Uram, tiszteleted. Szidalmazzák, Űristen, te nevedet és csúfolják szent fiadat, elpusztítják örökségedet, hallgasd meg, Űristen, panaszainkat. (B. 252.) Még soká folytathatnánk a könyörgések sok panaszát, minden szív vérzett, minden szem könnytől ázott, telve volt lelkük