Friedrich Károly: A magyar evangélikus templomi ének történetének vázlata, XVI-XVIII. század (Budapest, 1944)
II. A reformáció százada - 6. Eredeti énekek
61 tani, feddni akar, mint panaszkodni. Már nem oly lirai jellegű, mint elődjei, a sok szenvedést javunkra, okulásunkra kívánja fordítani. Több a reménység is benne, hogy minden jóra fordul, az Isten ugyanis nem haragszik örökké reánk, üdvösségünket munkálja és bűneinket elfelejti. Tehát már inkább vigasztaló ének, mint jeremiád. A jeremiádokhoz hasonló hangúak az ú. n. könyörgések. A hívők és az énekszerző lelkét bűntudat tölti el, bűneikről vallomást tesznek, Isten irgalmát kérik s bizalom tölti el szívüket, hogy fohászuk meghallgatást nyer („Mindenható Üristen mi bűnös emberek" kezdetű ének). Ez a kérlelés sokszor egészen a zsoltárokra emlékeztet: „Az mi atyáink vétkeztek ellened, mi is sok bűnnel káromoltunk téged, de bűneinket te megengedheted és elveheted. Ne gerjedjen fel haragod ellenünk te színed elől, hogy mind el ne vesszünk az te nevedért légy kegyelmes nekünk, mi jó Istenünk." (Sz. G. 144.) Isten kegyelmének gazdag felsorolása a „Magasztallak én Istenem" kezdetű ének, bár telve vagyunk bűnökkel, Isten kegyelme nem ismer határt. Istent az énekköltő oly végtelen jónak és irgalmasnak dicséri, hogy a 20—21. versszakban meg kell, hogy jegyezze: „Ezt nem azért írtam nektek, hogy az bűnben merüljetek vagy biztatnálak titeket, hogy az bűnért el nem vesztek. Mert jobb volna nem szülteni, hogynem istent nem tisztelni, jó voltáról elfeledkezni szent igéjét megutálni." (Sz. G. 191.) Azonban a könyörgések hangja mégis inkább panaszos és elkeseredett. A bűntudat a legkülönbözőbb formákban jelentkezik. Szabadulni kívánnak bűneiktől, sóvárogják a hit kegyelmét:
