Friedrich Károly: A magyar evangélikus templomi ének történetének vázlata, XVI-XVIII. század (Budapest, 1944)

IV. Kitekintés

KITEKINTÉS. A nagy fellendülést ismét hanyatlás követte. A XIX. század új eszmevilága, a racionalizmus az egyházi énekekben is megmutatta hatását. Az e századi hivő nem tudott az igazi mélységekre lehatolni, vallása a babonától megtisztult religio, optimisztikus, deista istenszemlélet volt. Az egyházi énekeskönyvek szerkesztői is más célból állították össze gyűjteményeiket. Míg előbb egyedül a hívek lelki épülésért szereztek énekeket, most a cél az volt, hogy a híveket a babonától megtisztítsák, az alsóbb olvasóközönséget felemeljék és minél közelebb hozzák ideáljához, a művelt, felvilágosodott polgári színvonalhoz. Ezért a szerkesztők bizonyos mértékben elvetik a régi énekkincs bevált darabjait. Újakat írnak inkább, hogy az általuk helytelenített „babonás sallangokat" tartalmazó régi énekeket helyettesítsék. így Kiss János evangélikus superintendens is. 1811-ben megjelent énekeskönyvének nagyrészét maga írta, tisztán racionalisztikus szempontokat figyelembe véve. Ö mondta azt is, hogy „a bölcselkedésnek kell minden tudományos foglalkozásban, még a keresztyén hitnek az okossággal összehasonlításában is oktatónak lenni" (Emlékezések 146. 1.). Mert az emberiség emelkedésének útja szerinte csak az Istentől való szolgai félelem és babonaság elhagyásával érhető el. Hogyan képzelhető el ilyen általános felfogás mellett olyan énekszínvonal, mint a múlt századokban? Az énekek is mind ilyen szellemben születtek és csak kevés ütött ki ezen nagy átlagból. A nagy elődökként megjelent Zengedez» és Új Zengedező kiadások után a XIX. század két főbb énekeskönywel árasztotta el híveit: a nagygyőrivel (I. kiad. 1811.) és az ú. n. dunántúlival (I. kiad. 1805.). Ezek számos kiadásban napjainkig használatban voltak. Tartalmuk megváltozott, új énekszerzők töltötték be e könyveket énekekkel és a régi szép énekeket