Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)

2015-12-20 / 51-52. szám

Evangélikus Élet FORRÁS 2015. december 20-27. » 27 ÓÉVESTE - LK 12,35-40 Küszöbön innen és túl „Szilveszterkor az optimista azért várja az éjfélt, hogy az új év elkezdőd­jön, a pesszimista pedig azért, hogy az óév elmúljon.” Néhány évvel ezelőtt volt egy idő­szak az életemben, amikor rengeteg önismereti tesztet töltöttem ki. Min­dent tudni akartam magamról, leg­inkább azt, amiben bizonytalan vol­tam. Többek között arra is kíváncsi voltam, hogy optimista vagy pesszi­mista vagyok-e. Sorra válaszoltam a különböző kérdésekre, de kétszer ugyanazt az eredményt talán sosem kaptam. Egyik nap borúlátó voltam, másik al­kalommal pedig rózsásan láttam az életet. Hol ragyogó fényesség vett kö­rül, hol pedig a legsötétebb bugyrok­ban találtam magam. Aztán egyszer csak felhagytam a tesztekkel, mert rá kellett jönnöm, hogy sosincs fekete és fehér, hiszen mindannyiunkban számtalan szín, fény és árnyék van, és mindig az adott helyzeten és a mi el­határozásunkon áll, hogy az életünk egy adott pillanatában merre indu­lunk, milyen döntést hozunk. A fenti idézetet olvasva, az új esz­tendő küszöbén állva, azt hiszem, „optimistán pesszimista” vagyok. Igen, tudom: lehetetlen, hiszen a két fogalom ellentétes egymással, de két lábbal a küszöbön állva, már nem egészen az óévben és még az új­ban sem, bizony van, ami elcsüggeszt, és van, ami új reménységet ad. Küszöbön innen, pesszimistán. Gondolatban végiglapoztam a mö­göttem álló évet, hiszen jó esetben az óév estéje egyfajta számadás is az éle­tünkben. Gondolatban minden nap­hoz, amelyet az életem teleírt, egy-Évkezdet. Vannak, akik szeretik az új kezdetet. Keresik a kihívásokat, vállal­kozó szellemük olthatatlan vágya a megmérettetés. Terveznek, jövőt épí­tenek, ambíciójuk erős. Mások nem szeretik az újat. Számukra a megszo­kott biztonságot ad, kiszámítható. Félnek a változástól, inkább hátrafe­lé tekintenek, és szívesebben élnek a múltból. De ismerek olyanokat, akik észre sem veszik az újat, annyira el vannak foglalva. Az ő életükben a kez­det és a vég esetleges. Ők az időtlenek, akik kötöttségek nélkül élnek. Új évet kezdünk. Az előzőt már is­merjük, az újról még csak a nevét tudjuk: 2016-nak hívják. Az előzőt vagy megszeretjük, értékeljük, mesé­lünk róla, képeit emlékezetünkbe véssük, vagy gyorsan elfelejtjük, me­nekülünk előle, magára hagyjuk. A vadonatúj évet megpróbáljuk el­képzelni, így szinte még minden titok. Névnap. Ebbe a bizonytalanba ér­kezik hozzánk ünnepélyes magabiz­tossággal az evangélium egyetlen mondata. Az a mondat, amely a vi­lágtörténelem legnagyobb nevéről szól. Egy időben elhelyezett, a zsidó születési hagyományt felelevenítő, névvel ellátott és a névadást röviden leíró mondat. A szinte lábjegyzetbe kívánkozó igevers már nem tartozik a megszokott betlehemi történethez, és még nem bontakozik ki benne a nagy történet. Ez a versecske még­sem jelentéktelen. Történetesen itt hangzik el először ember szájából Jé­zus neve. Január első napja Jézus névének napja. A születéstörténetben itt a föl­dön kilenc hónapja őrizgetett név, a egy jelet tettem. Valahogy úgy, mint a tanár a diákok dolgozatára. Piros­sal, jól láthatóan úgy, hogy első pil­lantásra is kiderüljön, jól vagy rosszul teljesített a számonkérésen. Egyik napot nézem a másik után, és bizony csupa piros: itt egy felkiál­tójel, amott egy hiányjel, itt-ott piros pont, sőt néhány csillag is, de egyér­telműen látom magam előtt, hogy mennyi a mulasztásom. Hányszor döntöttem rosszul, hány alkalommal feledkeztem meg talán véletlenül vagy szándékosan a szeretet paran­csáról, hány alkalommal aludtam nyugodtan az igazak álmát, pedig lett volna okom szavaim, tetteim miatt nyugtalanul hánykolódni. A küszöbön innen ma, az óév utolsó perceiben pesszimista vagyok. Főleg, ha újra ol­vasom Jézus szavait: „Boldogok azok a szolgák, akiket ébren talál az uruk, amikor megérkezik’.’ Mert sokszor nem tudtam vir­­rasztani, nem tudtam készen várni az Urat, de nem csak én! Mintha Krisz­tus népe között álomkór terjedne, új­ra és újra elalszunk. Csak bóbisko­lunk, hitegetjük magunkat, mert a vá­rakozásba belefárad az ember, még akkor is, ha tudja, nem hiábavaló. Be­hunyjuk a szemünket, és már al­szunk is. Mélyen, meg se hallva a megannyi ébresztő szót, figyelmez­tető hangot. Valahogy úgy, mint Jó­nás a hajó fenekén: kint tombol a vi­har, ő pedig mélyen alszik, mint aki jól végezte a dolgát. Mi jól végeztük a dolgunkat? Vagy ha nem is jól, de végeztük legalább a dolgunkat? Megtettünk-e mindent, ami tudásunkból, tehetségünkből, erőnkből telik, hogy jó szolgái le­mennyben kezdetek óta. Kezdetek óta - milyen megnyugtató ezt ki­mondani. Isten terve kezdetek óta, hogy megment minket. Isten már akkor gondolt ránk, mielőtt megfogantunk. Azokra is gondol, akik még nem születtek meg. A szabadítás globális és korta­lan, miközben korládan szeretetének legtömörebb kifejezését Fia nevébe rejti el, majd hozza tudomására az egész világnak. Erre a jó hírre van szükségük az óvodásainknak, kis hittanosainknak, akiknek a szíve még vajból van, amelybe könnyen be lehet írni Jézus nevét. Eltörölhetetlen név. A karácsonyi események leírásából tudjuk, hogy Máriának és Józsefnek nem adatott meg az a szép szülői feladat, hogy akár felmenőik nevét, akár a számuk­ra kedves neveket listázva kiválassza­nak egy fiú- és egy lánynevet. A ne­vet, mint minden mást, angyal közli velük. Jézus tulajdonnevét tulajdon Atyjától kapja. Ez esetben nem a név kötelez, hanem a feladat teszi köte­lezővé a nevet. A feladata az őstör­ténetben leírt bűneset óta egyértel­mű. Isten Fia a szabadító, megmen­tő, héberül Jehosua (Józsué), vagyis „Jahve megszabadít” amely görög nyelven Jézus. Az ember neve alá két évszámot és egy kötőjelet szoktunk írni. Egy kötő­­jelnyi életünk van. Ha nem vagyunk olimpikonok, felfedezők vagy művé­szek, nevünket néhány évtized múl­tán elfelejtik. Jézus nevét nem lehet el­felejteni. A történelem során sokan megpróbálták elfelejtetni, azonban minden ilyen próbálkozás kudarccal gyünk az Úrnak? Ha a saját, pirossal tarkított, ebben az évben is teleírt „életlapjaimat” nézem, cseppet sem vagyok elégedett. Miért is lennék optimista a küszö­bön innen? Ha most, ebben a pilla­natban érkezne az Úr, vajon milyen mentségem lehetne? Talán az, hogy azt gondoltam, ráérek még? Minden nap kegyelem, és minden új reggel le­hetőség, amelyből a legtöbbet el­­szalasztjuk. Miért is ámítanám, hite­getném magam? „Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az emberfia, ame­lyikben nem is gondoljátok!” Küszöbön túl, optimistán. Úgy tartom, hogy a jó tanár feladata, hogy ne elvegye a diák kedvét a tanu­lástól, hanem lelkesítse, motiválja, és hozza ki belőle a legtöbbet. Ha egy­­egy számadás nem úgy sikerül, aho­gyan a diáktól elvárható lenne, a jó ta­nár lehetőséget ad javítani, jóváten­ni a hibát, pótolni a mulasztást. Mert tudja, hogy több van benne, többre is képes lenne, csak egy szik­ra, egy apró biztatás hiányzik, és már­is szárnyalhatna a munkában. Tudom, mert számtalanszor ta­pasztaltam, hogy az Úr a legjobb ta­nító. Ezért vagyok optimista az esz­tendő küszöbén túl. Tudja, hogy többre lennénk képesek. Úgyanúgy látja a mindennapjainkban a hiány­jeleket, felkiáltójeleket, de azt is tud­ja, hogy szükségünk van a megerő­sítésre, arra, hogy érezzük, számít ránk, szükség van a szolgálatunkra, legyen az szerintünk bármilyen cse­kély is. Ezért új lehetőséget ad. Évről év­re, napról napra. Tiszta lapot ad elénk, hogy újra kezdhessünk min­dent, ha kell, egészen újat, és ez az új esély a mi legnagyobb bizodalmunk: az, hogy nincsenek reménytelen és végleg elveszett életek, nincsenek végződött. Jézus neve nem márvány­ba van vésve, hanem a szívekbe. A ke­resztyén hívő emberek hordozzák és adják át nemzedékről nemzedékre. Mindez nem hagyomány, hanem hit által történik. A vallási tolerancia jegyében le lehet venni a kereszteket középületek faláról; lehet olyan Bib­liát nyomtatni, ahol Isten nevei he­lyén üres karakterek éktelenkednek, hogy ki-ki gondoljon oda azt, amit akar; lehet a stressztől burjánzó he­teink vasárnapja keresztényietlenített pihenőnap a család védelmében; meg lehet fosztani az örökzöld kará­csonyfát, új néven „ünnepi fát” ere­deti üzenetétől, és lehet főterekre ins­tallációt telepíteni. Jézust le lehet ta­karni, akár össze is lehet törni a já­szolban és a kereszten. De Jézus maga mondja a virágvasárnapi fari­zeusoknak, akik erősen kifogásolják a Jézust dicsérő „hozsannát” hogy,,/!« ők elhallgatnak, a kövek fognak kiál­tani”. (Lk 19,40) Kiáltsanak hát a kö­vek! Az élő kövek! Minél erősebb valakinek a hite, mi­nél elevenebben él benne Krisztus, annál kitörölhetetlenebb az ő neve. Hogy hányán akarják majd 2016- ban névtelen sírba temetni Jézust, hogy helyette valami vagy valaki más támadjon fel a szívekben, nem tudjuk. Azt sem tudjuk, hány újabb országban kezdik üldözni testvérein­ket az ő nevéért. Legyenek bár terro­risták, csúfolódók, káromlók, nem ér­hetnek el a szívünkig. Mert „akik az Úrban bíznak, erejük megújul. Szárnyra kelnek, mint a sasok. Fut­nak, és nem lankadnak meg járnak és nem fáradnak el”. (Ézs 40,31) Jézus neve. Esztendőnket kezdve erősen megfogalmazódik az európai kereszténységben a kitartás vágya. Krisztusi közösségeink csak úgy ma­radhatnak életben, ha lankadatla-AZ ÜNNEP IGÉI jóvátehetetlen hibák, pótolhatatlan mulasztások, mert ismer bennünket, tudja, mire vagyunk képesek hitben és szolgálatban, és nem kér többet tő­lünk annál, mint amire az ő kegyel­mével, megerősítő Szentleikével ké­pesek vagyunk. „Legyen derekatokfelövezve, lám­pásotok meggyújtva’.’ Most, még a kü­szöbön állva ott van a lehetőség, hogy a következő lépés, amikor már az új esztendőt kezdjük, új életet is jelentsen számunkra. Arra, hogy meggyújtsuk a lámpásainkat, hogy el­döntsük, nem nélküle, hanem vele akarjuk élni az életünket, sajátunk he­lyett az ő akaratát követve. Azzal a hittel és azzal a reménységgel, hogy az Isten kegyelme, szeretete és bűn­bocsátó irgalma nagyobb a mi embe­ri gyengeségeinknél. Ma, még a küszöbön állva, „opti­mistán pesszimista” vagyok, mert hi­szem, hogy a régi elmúlt, és új lehe­tőség, új év, új kegyelem kezdődik számomra is. ■ Kőszeghyné Raczkó Zsuzsanna Imádkozzunk! Urunk, Istenünk! Há­laadással köszönjük meg mindazt, amivel az elmúlt esztendőben formál­tál, alakítottál bennünket: örömöt és bánatot, egészséget vagy akár a beteg­séget, is melyben megérezhettük vi­gasztalásod erejét. Az új esztendő kü­szöbén állva kérünk, tarts meg ben­nünket kegyelmedben, erősíts meg hitben és reménységben, hogy minden akaratunkkal és egész életünkkel egyedül téged kövessünk és neked szolgáljunk. Ámen. nul felvállaljuk gondolattal, szóval, cselekedettel azt, akiről nevünket kaptuk. Felnőttkonfirmáció alkalmával gyakran elhangzó áldó ige Jézus bá­torító szava: „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt’.’ (Mt 10,32) Krisztus nem hagyja, hogy belefáradjunk bizonyságtételeinkbe. Nem engedi, hogy sikertelenségeink kudarcba fulladt történetté silányít­­sák értünk hozott áldozatát. Nem né­zi tétlenül, hogy az árral szemben úszó hívő embert elsodorja a relati­­vizált vallás. Vallást tenni Jézusról és néven ne­vezni őt a tanterem katedráján, temp­lom előtt felállított betlehem mellett, az Európai Parlamentben, Prima Pri­­missima díj átvételekor nem szé­gyen. E világban visszhangja oly ki­csiny - az evangélium logikája szerint a mennyben bebocsátás. Ezt a világ nem érti. Sohasem fogja érteni. Öröm helyett lenéző tekintettel fejezi ki értetlenségét és ellenszenvét. 2016-os naptárunk minden napjá­ra ír Isten egy igét, amely bibliaolva­só Útmutatónk évi igéje: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztal­lak én titeket’.’ (Ézs 66,13) Egyre na­gyobb igényünk van erre az ígéretre. Minél zordabb hitetlen közegünk rémisztő érdektelensége, annál érez­hetőbb valósággal érkezik a Vigasz­taló. Szükségünk lesz rá! ■ Horváth-Hegyi Olivér Imádkozzunk! Időm Ura! Nem az enyém a napom. Nem az enyém az évem. Minden percem, amim van, te­tőled kaptam. Tiéd az életem, tiéd a gondolatom, teljesen a tiéd vagyok. Benned van elrejtve jövőm minden ér­tékes pillanata. Jézus nevében kérlek, ne engedd, hogy mindezt kitépjem ke­zedből, és én legyek időm Ura!Ámen. Oratio oecumenica [Lelkész:] Mennyei Atyánk, aki hűtien­­ségünk ellenére is megtartod népeddel kötött szövetségedet, hallgass meg minket, amikor egy új év kezdetén for­dulunk hozzád imádságunkban. [Lektor:] Az új esztendőben is el­sősorban megújuló hitért, benned meglelhető reménységért, belőled táplálkozó szeretetért könyörgünk magunknak és egész egyházadnak. Tégy bennünket követeiddé ebben a világban azon az úton, amelyre elhív­tál bennünket. Taníts minket igazán és szeretettel szólni és cselekedni. Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Tudjuk, hogy mélységek is várnak ránk ebben az évben. Kérünk, ne engedd, hogy életünk nehézségei fe­lülírják bennünk az evangéliumodban nyert békességet. Te légy velünk, ami­kor terheket kell cipelnünk, és veresé­geket kell elszenvednünk. Jézus Krisz­tusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk azokért az embertársainkért, akik reménytelenül, boldogtalanul, testi-lelki betegség­től elgyötörtén indulnak el ebben az új évben. Ne hagyd magukra a szen­vedőket, te adj nekik támaszt, segítő kezet, megértő szíveket. Jézus Krisz­tusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg... [Lektor: ] Könyörgünk országunkért. Segíts bennünket, hogy a közöttünk fe­szülő ellentétek ne tegyék lehetedenné, hogy éljünk a nekünk adott lehetősé­gekkel. Segíts egyetértésre jutni a jóban és ellenállni az önzés és a gonosz veszé­lyének. Jézus Krisztusért kérünk, [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Légy velünk kegyelmed­del, Urunk. Tarts meg minket a benned való reménységben, segíts mindeneket a jóra és igazra, a te Fiad, Jézus Krisz­tus által. [Gyülekezet:] Ámen! SEMPER REFORMANDA „Minden misztérium elsődlegesen két dologra mutat, mégpedig az evangé­liumra és a hitre, azaz arra, hogy mit kell prédikálni, és mit kell hinni, vagyis ki az igehirdető, és kik a hallgatói. Az első a hit, melyet Isten igéjében első­ként kell felismernünk. Ez a hit nem csupán az, hogy elhiszed ezt a történe­tet úgy, ahogy hangzik. Ez még nem se­gít, hiszen a bűnösök, az elveszettek is hihetik ezt. Nem erről a hitről szól a Szentírás, sem Isten igéje. Ez ugyanis kegyelem nélküli, természetes jelenség [tudniillik elhiszem, hogy megtörtént - A ford.]. Az igazi, kegyelemben gaz­dag hit az, amelyet Isten igéje és mű­ve megkövetel, azaz hogy rendíthetet­lenül hidd, hogy Krisztus neked szüle­tett, és születése a tied, a te javadra tör­tént. Az evangélium ugyanis azt hirde­ti, hogy Krisztus miértünk született, és mindent értünk tett és szenvedett el. Ahogy itt az angyal is mondja:»... nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus...« (Lk 2,10-11) Ezekből a szavakból világosan láthatod, hogy nekünk született.” M Luther Márton karácsonyi igehirdetéséből, 1522 (Vajta Vilmos fordítása) ÚJÉV - LK 2,21 Nevén nevezni

Next

/
Thumbnails
Contents