Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-12-20 / 51-52. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2015. december 20-27. 9 Posztolok, tehát vagyok? Kis adventi „módszertan” „Azok az idők valószínűleg már elmúltak, amikor csak azért sportoltunk, hogy sportoljunk. Ma azért futunk, hogy a Facebookon posztolhassuk a megtett szakaszt..”- olvasom a reklámújság egyik „cikkében”. Újságíró, de egyáltalán, korunk embere sohase mondja ki azt, hogy „én már semmin nem lepődöm meg)’, mert az élet azonnal rácáfol a könnyelmű kijelentésre! így drámai meglepődés helyett csak annyit kérdezek magamban: „Bocsánat, mi van?” Tudom persze, hogyne tudnám, hogy a világ ebbe az irányba tart már rég és óriási léptekkel halad is előre, ahogy a technikai eszközök egyre profibbak, gyorsabbak, olcsóbbak lesznek. Ma már mindenki tudfotózni a mobiljával, és biztosan talál valahol wifit, amellyel már „tolható is fel” a kép, a poszt, a komment, hogy önmagért beszélve megmutassa - de mit is? Egy pillanatot, amikor az illető legalább annyira figyel arra, hogy elkapja, leszelfizze és feltöltse jó gyorsan, mint magára az élményre. „Elmúltak már azok az idők..!’ Fura, ha valaki még nem nyolcvanéves, de már tartalommal telik meg számára ez a mondat. Pedig így van... Elmúltak azok az idők, amikor sok minden természetes volt számunkra, mert nem ismertünk mást. Amikor azért főztünk (pardon, főztek szüléink, nagyszüleink), hogy jó étvággyal megegyük a vasárnapi ebédet, családi körben, és nem volt muszáj tudatni az egész világgal a menüsort, egyidejűleg a déli harangszóval. Elmúltak azok az idők, amikor lementünk mi, vízivárosi gyerekek biciklizni, hógolyózni, szánkózni, és nem dokumentálta senki. Illetve most látom, valami mégis: az emlékezetünkben megmaradt a lenyomata. Vagy amikor átbújtunk a Párizs-kert kerítésén, és a buja, zöld, elvadult, vadregényes kertben játszottunk, már nem tudom, mit, de sikerült csontig lehorzsolni a lábamról a bőrt (a heg megvan ma is)... Szóval igen: azok a délutánok ott, a kertben - ma már „Pavillon de Paris”, méregdrága francia étterem a benne álló épület - a sosem volt albumom becses fényképei. Vagy amikor fagyizni visz kedvenc osztályfőnökünk a közeli cukrászdába, mert már csak pár nap van a tanévből, és megvolt a Halászbástyán a kisdobosavatásunk is; vagy a Bástyasétány ősszel, amikor a levelek fele már lehullott, és az ősz minden színében pompázik a sétány; vagy lent a Duna-part, ahol annyi gesztenyét gyűjtöttünk, hogy alig győztük hazavinni; vagy... Egy-egy „igazi”fotó a kimondottan jeles napokról megvan talán valahol, bár többszöri költözésem aggodalommal tölt el e tekintetben. Megvan talán, fakulóban, kizárólag papíron, de az emlék él, színesben, „nagy felbontásban”, és hozzá fények, hangok, illatok, hangulatok is előjönnek, ha becsukom a szemem. Inkább nem folytatom, mert szépek ezek a képek, és szomorú leszek tőlük. Azok az idők elmúltak... Ma már én is egyre gyakrabban posztolok. Az igazi mégis az a bizonyos, nem látható, a nyilvánosság elé nem tárt album. Aki úgy gondolja, próbálja ki. Végül is nem kerül semmibe. ■ Stifner-Kőháti Dorottya iképűség van rá?” (Zsolt 8,5), amelyre egy másik így válaszol: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon!” (Zsolt 90,16). Ez az ember is Isten képmása. Ő is várja az ünnepet. Ha módja van rá, tiszta inget ölt. Még arra is figyel, hogy a nyakkendője jól legyen megkötve. Közösségbe szeretne menni. Ha már neki nem lehet otthona, az Isten házába vágyik. Kérem az olvasót, karácsonykor járjon nyitott szemmel. Hátha felbukkan ez a férfi valamelyik istentiszteleten. Vagy szembejön velünk az utcán. Együtt utazunk a villamoson. Ne küldjük el őt és sorstársait, ne is húzódjunk el tőlük. Inkább vegyük észre az ő emberi méltóságukat és istenképűségüket. Kányádi Sándorral együtt így imádkozhatunk: „előrelátó vagy de mégis / nézz uram a hátad mögé is / ott is lakoznak / s örülnének a mosolyodnak” (Isten háta mögött). ■ Fabiny Tamás K önyveket ugyan szívesen vásárolok, a család aprajánaknagyjának éppúgy, mint magamnak, de egyébként igazi antiboltkóros vagyok, nyíltan vállalva ezt a különcséget. S bár örömet, meglépést szerezni nagyon szeretek, a bolt hátán bolt, erőszakos hangulatú fogyasztói habzsoldákat szívesen elkerülöm az év minden szakában, de különösen a karácsony előtti hetekben. Elsősorban talán azért, mert végtelenül elszomorít az ilyenkor a szokásosnál is ádázabbá váló csörtetés a bevásárlóközpontokban meg a sok helyütt naphosszat nyekergő karácsonyi dalocskák a száncsengőről és Rudolfról, a szegény vörös orrú rénszarvasról. Ha mégis kénytelen vagyok betérni egyegy vásárlási mámorban szenvedők számára kitalált helyre, gyakran a szívemnek legkedvesebb karácsonyi zeneműhöz, Bach Karácsonyi oratóriumához fordulok segítségért. Vagyis úgy függetlenítem magam a nemszeretem körülményektől, hogy az oratórium első kantátájának harmadik részletéből, a kis adventi „módszertan”-nak is beillő altáriából zümmögök magamban két sort: „Bereite dich, Zion, mit zärtlichen Trieben, / Den Schönsten, den Liebsten bald bei dir zu sehn!” Uhrmann György magyar szövegével: „Készülj, Sion, hogy gyengédséggel / fogadd a legszebbet, a legkedvesebbet!” Gondoljunk csak bele, milyen bölcs tanács is ez! Ha családunkban, baráti körünkben gyermek születik, mindenki természetesnek tartja, hogy az újszülöttet óvatos szeretettel, gyengédséggel kell körülvenni, s nem kíméletlen nyüzsgéssel, hangoskodással, csörtetéssel. Tehát nem (volna) természetes és magától értetődő, hogy az Istengyermek érkezését várva is ugyanez a szó, a gyengédség legyen napjaink vezérfonala? Gyengédség iránta, a legszebb és legkedvesebb érkező - és egymás - iránt? Nincs az a szépséges adventi koszorú, amely felérhetne ezzel a méltó készülődéssel, várakozással. ■ -PETRŐCZIAdventi-karácsonyi jegyzetlapok, 2015 Advent. Csodálatosak a várakozás napjai. Várakozás a pillanatra, arra, aki van. Milyen titokzatosak a szavak, legtöbben csak dadogva tudunk beszélni róla. Azért, mert Isten valóban megtestesült, vállalva a lét minden drámáját és apró örömét. „.. .túl idő és tér vastörvényén, melynek - megszületvén Betlehemben - maga a teremtő Isten is készséggel és végheteden önátadással vetette alá magát. Advent idején mi arra várakozunk, és az után vágyhatunk: ami megtörtént, és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk” - írta Pilinszky. Jézus azért született, hogy a háborúk tépte világban, vérző arcú napokban is nyilvánvalóvá tegye Isten szeretetét. * * * November 13. Péntek a városjárás napja. Boltokat keresek, a zsúfolt piacon nézelődöm, friss kenyeret veszek. Meglepve látom, a nagy bevásárlóközpontok már feldíszítve ragyognak. Elkezdték az ünnepi készülődést. A mennyezetről papírcsillagok füzére lóg, az emeleteken magas műfenyőfák, rajta bordó díszek. Fiatal lányok Mikulás-sapkában prospektusokat osztogatnak... Megindult a nagy embervadászat, a becsapás, a félárú vackok eladása. Hangos zene ömlik mindenhol, s mintha megszűnt volna a kedvesség: erőszakosak az eladók, szinte berángatják a bámész időseket. Venni kell valamit. De hol árulják a szeretetet? * * * Hóesés. Ebéd után kezdődött. Véletlenül kinéztem az erkélyre, a fenyők vigyázta kertbe, és láttam, lassú pelyhekben hull a hó. Előbb csak pilinkézett, kavargóit az ágak között, azután sűrű hófúvással ostromolta a háztetőket. Egy óra sem telt el, az apró bokrokon már fehér prémek ragyogtak. És eszembe jutottak akkor a dermedt, távoli tájak, a felhasadt jégmezők, a hazatérő hajók. A jégfalkatedrálisok, a zúzmaravilágban vergődő élet. Apámmal erre is emlékeztünk. Szél letörte havas ágat hoztunk magunkkal, odatettük a kapu elé: így vártuk és köszöntöttük a karácsonyt. * * * Bálint Sándor. Negyven éve, hogy Szeged jeles néprajztudósánál vendégeskedtem. Előttem van szeretetteljes, komoly arca, s midőn most, gondolatban, a régi estét idézem, kérdő tekintete sugárzik vissza rám. „Ezt ismered? - kérdezte. - Megtanítalak rá, és te továbbadod.” Halkan, kántálva énekelt, régi idők komolyságát idézve: „Hallja minden háznak ura, / Egyet elvert már az óra. / Az Úr Jézus válságunkért / Mihozzánk eljött ma. / Betlehemen kívül fekszik, / Ökör, szamár közt melegszik / Az Isten fia. / Nyugszik jászolban. / Siessünk pásztorokkal, / Menjünk ajándékokkal, / Késő az óra, / Örvendezzünk ma.” * * * Karácsony napja. Az otthon és a család legbensőségesebb ünnepe. Nagyanyám a finom ételeket már az előző napokban elkészítette, a kemence tüzét pedig úgy megrakta, hogy arra másnapig ne legyen gondjuk. Bukovinai atyafisága bűnnek tartott minden karácsonyi munkát. Az a nap, a hosszú délután Jézus születésének ideje; arra kell gondolni minden mozdulatunkkal. Távolabbi rokonai csak annyit jártak, amíg elmentek a fényes templomba, és hazajöttek. Berta mama úgy hallotta, hogy akik ilyenkor járkáltak a havas utcákon, azoknak máktörő mozsarat kötöttek a hátára. Veszekedés szentestén. Apám protestantizmusa és anyám katolicizmusa jól megfért otthon. Szinte erőt merítettek egymás hitéből, és jól érezték magukat a kis evangélikus és a belvárosi nagy katolikus templomban. A sötétzöld fenyőfa díszítése, az ajándékok elhelyezése ügyes kezű anyám gondja volt. Apám, amíg elkészült minden, velem sétált a havas utcán, bundájába bújtatva engem a metsző szélben. Az volt a jel, hogy visszamehetünk, hogy anyám háromszor csengetett. Szegény a sok izgalomban egy ízben elfelejtett csengettyűzni, ami azzal járt, hogy mi félig megfagytunk. A gyertyagyújtás, a közös ének is elmaradt akkor: apám igazán megharagudott. Vacsoránál a kedves ételéből is alig evett. De az ajándékok megengesztelték: ő egy csodálatos, gyöngyház nyelű bicskát kapott, bátyám egy öreg Bibliát, én gumilabdát. Szegények voltunk. Ma sem tudom, honnan varázsolt anyám annyi szépet és hasznosat. És azt sem tudom, mi adtunk-e neki valami meglepetést. Most, annyi évtized múltával, úgy érzem, örök adósa vagyok mindhalálig. * * * Karácsonyi töprengés. Ünnep: a tizenötödik az új évszázadban. Nagyapám 1846-ban született, apám 1906-ban, én 1946-ban. A legkisebb fiam, ha Isten is úgy akarja, még hetvennél is több évet élhet. Vajon mi vár rá? És az utána jövőkre? Megbékél a világ, vagy fölfaljuk egymást? Jönnek, özönlenek a menekülők. Szegény megalázottak, lázadók és gyilkosok. Végigtapossák Európát. Vajon érzékelik a gyémánthavas, tündöklő karácsonyt? És mi? * * * A tél ajándéka. Gyerekkoromban voltak igazi hidegek, hóesések. Jégostoros szél járta az ébredő várost. Szomszédok, barátok kora reggel összejöttünk, és embermagas hóembert építettünk. Kövér hasa volt, vödörkalapja, hosszú sárgarépa orra. Egy óra múlva újból találkozott a csapat, és indultunk a Bocskai utca dombjaira: a Bocskai-havasokra. Kocka bácsi csengős szánja is feltűnt, de ilyenkor nem volt mérges ránk, engedte, hogy odakössük a sok ródlit. A két szép fekete ló még vágtába is kezdett a csillogó délutánban. Üt # * Megszületett. Folytathatjuk: meg fog halni. De mivel Jézus született meg istálló homályában, van örök élet. Eljött észrevétlenül Isten országa. Ha van menny, ahová nagy felhőösvények vezetnek, akkor bár meg is hal, harmadnapon föltámad. Ebben áll karácsony szépsége. * # # Újév. A jeles nap köszöntését 13. századi oklevelek is említik; a szép hagyomány Erdélyben új évezredünket is megérte. Ma is hallani az ostorpattogást, a kolompos zajt. És persze látni időseket, fiatalokat; bent a templomban a várakozás áhítatában halkan imádkoznak: „Add, Istenem, hogy a sebzett világ megbékéljen és elcsendesedjen. Hosszú asztalodhoz ülhessünk, ahol senki nem hiányzik. Szólíts bennünket keresztnevünkön. Fáradtak vagyunk mindannyian, add, hogy türelmesen várjuk gyógyító szereteted. Segíts, hogy minden imádsággal másoknak is kérjünk jó szót és friss kenyeret. Add, hogy a jóságmorzsákból itt a földön is kapjunk. Legyen egy szék, hely a fal mellett a magányos idegeneknek!” ■ Fenyvesi Félix Lajos
