Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-12-20 / 51-52. szám
6 •« 2015. december 20-27. IRODALOM Evangélikus Élet ---------------------------------------- ■ Füller T ímea -----------------------------------------Dániel próféta hagyatéka Dániel kispróféta az erdő szélén lakott. Sokévnyi alkoholizmus után ez a ház volt az utolsó esélye, hogy fedelet szerezzen a feje fölé. Különösen, mert az utolsó pszichiátriai kezelése alatt elhatározta, hogy a „béke városába” költözik. Először Jeruzsálemre gondolt, de aztán rájött, hogy nem kell olyan messzire mennie, mert a béke az ugye latinul pax (még ha a tudatlan többség egyszerűen kával és essel ejti is ki). A város ugyan megfizethetetlenül drágának bizonyult az ő kis rokkantnyugdíjához, de ez a külterületi ház belefért a költségvetésébe. Adták is örömmel, neki meg nagyon tetszett. A lakcímkártyájára pedig ugyanúgy felkerült a város neve, mint a centrumban lakóknak. Mellesleg amióta rájött, hogy ő próféta, helyénvalónak is tartotta, hogy a pusztában éljen. Volt ilyen más is. Illés, Mózes, Keresztelő János, hogy csak a jelentősebbeket említsem. Dániel kispróféta tehát az erdőszéli kis házban lakott, ahol nem volt semmi fölösleges luxus. Angolvécé és fürdőszoba helyett ott volt az erdő és a közeli patak, gáz helyett meg a rozzant vaskályha, amelyhez egy kis rozsét mindig adományozott az erdőgazdaság. Mivel a legközelebbi lakott terület elég messze volt, Dániel csak hetente egyszer - rendszerint kedden - ment emberek közé. Ilyenkor mindig összekötötte a kellemeset a hasznossal. Rozoga biciklijén elkarikázott a kisboltba, hogy feltöltse a készleteit a legszükségesebbekkel, és hirdesse az igét. Aztán átbillegett valamelyik paphoz, hogy Isten közelgő ítéletére figyelmeztesse, és megossza vele látomásait, melyek erős hasonlóságot mutattak az apokaliptikus irodalom gyöngyszemeivel. A népek meglehetősen kicsinyesnek bizonyultak ilyenkor, szemére hányták a mosakodás hiányát, meg azt mondták, hogy nem is ismeri őket. Volt, hogy dühösen elkergették, máskor csak hűvösen kitessékelték. Nem illett bele a kultúrkörnyezetbe. De Dánielt ez nem kedvetlenítette el. Tudta, hogy ez a prófétaság elengedhetetlen része. Máskülönben nagy békében élt csakugyan. A felesége réges-régen elhagyta, Mária pedig, a lánya, aki egyben gyámja is volt, ahogy tudta, kerülte. Legfeljebb évente kétszer-háromszor látogatta meg. Ilyenkor óbégatás és veszekedés töltötte be a kis házat. A lánya takarított, rendezkedett, és folyamatosan kárált.- Mert apuka mindig csak magára gondol. Más örököl a szüleitől, én meg... csak a munka meg a munka itt is. Otthon is a sok állat, a gyerekek, a ház, a hitel... És Dániel hiába mondta neki, hogy ne aggódjon annyit, nézze inkább az ég madarait, akik nem vetnek, és nem aratnak, mennyei Atyjuk, lám, mégis gondjukat viseli, Mária csak legyintett, hogy könnyű nekik az ő napraforgójukból! Sok vitájuk volt, és Mária már tudta, hogy nemigen kerülhet ki ezekből győztesen.- Ne félj, leányom. Tele a szíved kétséggel. Ne aggódj, bízzál az Úrban, gyermekem - csitítgatta az apja. - Én imádkozok érted. És ígéretet kaptam, hogy egész házam népe az Isten szolgája lesz.- Az jó - mondta gúnyosan Mária, és a keze fejével megtörölgette az orrát. - A maga háznépe a kecske. Tudom úgyis - azzal dühösen felugrott a rozoga díványról, és sírva az ágyra csapta a gyógyszeres zacskót. - Szedje rendesen! És ne menjen a napra, mert napszúrást kap! És ne hagyja a kecskét bemenni a házba! És nehogy valami mérgező bogyót megegyen. És főleg ne prédikálja tele az emberek fejét, mert a végén valaki agyonüti. Érti? Dániel szelíd mosollyal bólintott:- Nem, gyermekem, csendes halálom lesz, megígérte nekem az Úr. És titokzatosan mosolygott, mint egy igazi látnok, amitől Máriát kirázta a hideg. Nem vitatkoztak tovább. Dániel tudta, hogy a lánya csak a lánya. Hogy hiába nyelvel, mert ő már tudja, kinek tartozik engedelmességgel. A kecske egyébként új szerzemény volt. Úgy találta egy fához kikötve. Hálát adott érte, hogy az Úr, látva, milyen fürge jószág, rögtön kötelet is adott hozzá, amellyel meg tudja fékezni a futásban. Örült a tejnek meg annak, hogy van kihez szólni. S bár napjai nagy részében most is imádsággal múlatta az időt, úgy érezte, az állat közelsége derűsebbé tette az életét. Már nem látta olyan sötétnek a világot. Hogy aztán a kecske néha betévedt a házba? Hiszen ő is be-bement a faágakból és zsinórból tákolt apró kecskeólba, miért ne jöhetne be néha az állat is látogatóba őhozzá? Mindegy, a lánya mindjárt elmegy. Nem akarja bántani, nagy nyomorúság a hit nélküli élet. Inkább imádkozik érte, hogy meglássa, milyen jó az Úr. Lehetőleg gyorsan, mert nem sok idő van már. Jön az Úr hamarosan. * # # Mária viszont elhatározta, hogy ő nem jön hamarosan. Egy bolond apa nem éppen áldás az embernek. Hazafelé az autóban nem hallgatott rádiót. Szüksége volt egy kis csendre, hogy lenyugodjon. Az öregen gondolkodott. Végül is nem olyan rossz a helyzet, mint ahogy dühében mondta. Jó, hóbortos egy kicsit: hallotta innen is, onnan is a keddi látogatások hírét, a boltbeli prédikációkat, meg hát itt van ez az erdei ház, az öregnek a röhejes, talányos szövegei, az elzsírosodott ruhái. De amúgy meg önálló, gyakorlatilag nincs rá gond. A gyámságért meg - ha kevéskét is - fizettek. Meg hát mégiscsak az apja. Aztán teltek a hetek, jó idő lett, Máriát várta a kerti munka, a veteményes. A gyerekeknek még tartott a tanév, ő pedig halogatta a látogatást. Ilyenkor nem szokott semmi baj lenni. Biztos nem fagy meg az öreg, néha egy-egy ismerős a keddi látogatásokról is beszámolt. Ettől Mária mindig rákvörös lett, de azért meg is nyugodott. A helyzet változatlan. És telt az idő. Majd a nyári szünetben mennek a gyerekekkel. De Medárdkor nagy eső volt, a patak is kiáradt, és Mária autója nem tudott átgázolni a dagonyán. Szitkozódva, nyakig sárosán fordult vissza. Majd legközelebb gumicsizmában jön. Addig majd ellesz valahogy az öreg. Törődik a környék a prófétájával. Biztosan csak ránéz valaki. nehezen mozgó és motyogva beszélő nyugdíjas pap végezhette a szertartást. Bár mindent megtett, hogy emberibbé tegye a búcsúbeszédet, a rendelkezésére álló adatok alapján bizony kurta kis életművet sikerült felvázolnia. A szerény és rövid szertartáson az derült ki, hogy Dániel kispróféta élete során összesen négy dolgot tett: született, nemzett egy leánygyermeket, elvonult remetének, majd meghalt. Búcsúzik tőle lánya és családja. Pont. Az emberek azonban beszéltek a dologról. Megvitatták egymás között, hogy Dániel szent volt-e, vagy bolond. Jól tette-e, hogy elhagyta az érzéketlen lányát, vagy ennyi marhaság után nem is csoda, hogy a lányának elege lett belőle? És a család akarva-akaratlanul kénytelen volt foglalkozni a témával. Sőt egy idő után Dániel próféta nagyon is emberi alakja kezdett szentté magasztosulni a városszéli szóbeszédben. Az erdei kunyhó környékén sétálva egyesek különös békességet tapasztaltak. Az újszülötteket divat lett Dánielnek elnevezni, ezzel a gesztussal ajánlva őket Isten oltalmába. A templomban egy koszos zsírfoltot pedig elkezdtek Dániel próféta árnyékaként emlegetni. A boltban keddenként akciósán árulták a kenyeret és a tejet a szegények megsegítésére, a múltbeli prófétai látogatások emlékére. iff * * Csak a család lapított. Csendben volt, és kicsit szégyellte magát. A gyerekek fejét sokszor megsimogatták idegenek, hol könnyes szemmel, hol fejcsóválva. Szólni senki sem szólt, de ez a hallgatás beszédesebb volt minden prédikációnál. Ha valami, hát ez tényleg sok volt Máriának. A gyerekkorára gondolt, amikor az ő fejét simogatták az emberek a részeges apja miatti sajnálatukban. Emlékezett a napra, amikor a mocskos szoba-konyhából, amely az otthonuk volt, elköltözött a barátjához. A fiú a legszerencsétlenebb teremtménynek tűnt a földön. Nem A környékbeliek viszont az autó láttán megnyugodtak: a lánya magához vehette az elárasztott területről az öreget, így nem hiányolták, csak vigyorogva emlegették keddenként. És mivel mindenki azt hitte, hogy valaki más kézben tartja Dániel sorsát, senki nem aggódott. Mire pedig újra járható lett az út, és valóban keresni kezdték, már csak egy rendetlen kis rongycsomót találtak, amelyről a rendőrségi orvos szakértő állapította meg, hogy a próféta földi maradványa. Csekély kis maradvány volt, ám annál kellemetlenebb. Mária és a családja inkább dühös volt miatta, mint szomorú. Megkeresték a legolcsóbb temetkezési vállalkozót, és árajánlatot kértek a búcsúbeszédre a környék összes papi hivatalától. Mint a versenypályázat győztese, végül egy volt nagy lángelme, de szorgalmasan dolgozott az állatok körül meg a földeken, és olyan jámbor volt hozzá, mint a kedves tehenéhez. Dolgoztak, gyerekeik születtek, ment minden a maga útján. Akkor robbant le az öreg, aztán a kórházban beleszaladt valami hittérítőbe. Egy darabig volt nagy öröm, hallelujázás a gyülekezetben, ahová járni kezdett, de aztán kiütközött, hogy az apja nem olyan öltönyös, elegáns, amilyennek ott illik lenni. Meg kicsit bolond is, na, mit szépítsük. És makacs is volt. Ha valamit a fejébe vett, nem lehetett belőle egykönnyen kiverni. Pár éve például az öreg egy vihar után azt mesélte, hogy látta leesni a magasból a földre a sátánt, mint egy vakító villámot. Persze a lánya meg a veje nevettek, és csak a fejüket csóválták.- De apám, az tényleg egy vakító villám volt! - próbált érvelni Mária. - Ne beszéljen így, mert bolondnak nézik! Ilyeneket próféták szoktak mondani, nem éppen szünetet tartó alkoholisták. Na, ezt nagyon nem volt jó ötlet említeni, meg ronda dolog is volt, mert egy ideje tényleg nem ivott az öreg, ami már önmagában is valóságos csoda. Dániel kispróféta kegyetlenül megbántódott. Látszott rajta a düh és a felháborodás meg az a makacsság, amelytől Mária egy kicsit még felnőttként is félt. De már késő volt a bánat: az öregnek elborult a tekintete, és emelt fővel kijelentette:- Akkor mától szólítsatok Dániel prófétának, mert én tényleg láttam, amit láttam. Még ha a te hitetlen szíved kételkedik is benne. Mert nem az vagyok már, aki voltam, kislányom. Sokat csendesedtem, beszélt velem az Isten, tanúm az ösvény meg a templom padja.- Tényleg változott - dühöngött Mária. - Mikor kicsi voltam, üvöltözött, káromkodott, most meg akkora hívő, hogy csak az ítéleten jár az esze - pityeredett el. A háta közepére se hiányzott egy próféta ős. Sajnos azonban éppen ő akasztotta az apjára ezt a címet, úgyhogy megkapta, ha kellett neki, ha nem. Mária megrázta a fejét, mintha azzal el tudná kergetni a rosszkedvét. Dühös volt magára, hogy nem tudja egyszerűen megsemmisíteni magában az apja emlékét. Számtalanszor elképzelte, ahogy az iratmegsemmisítő felismerhetetlen csíkokká metéli a másra nem tartozó, elévült dokumentumokat. így szeretett volna tenni ő is: bedobni az egész élet terhét valahova, ahol tényleg eltűnik. Csak azt nem tudta, hova is dobjon be, és mit. # * # Közben a városban csak jártak szájról szájra a vénasszonyos pusmogások a „prófétai emlékhelyeknél” történt csodákról. Máriának az agyára ment az egész, de érezte, hogy nem bírja tovább, a lelki békéje visszanyeréséhez neki is csodára van szüksége, jöjjön az akárhonnan. Először az ösvényre gondolt, de attól elfogta a rosszullét. Jobb lett volna, ha az apja valami szabályos módon, ha úgy tetszik, normális útvonalon távozik az élők sorából. A bolt sem jó, arról a sok szánakozó nagyokos jutott az eszébe. Na nem! Maradt a templom. A koszos zsírfoltot, Dániel próféta árnyékát nem volt nehéz megtalálni. És mivel ügyesen kiszámolta, mikor érkezzen meg, nem is volt ideje senkinek megbámulni, amikor leült a sok vénség közé. Hűvös volt a templomban. Nyugalom. Az éneklés sem zavarta, aztán meg belesimult a békés, pihentető csendességbe. Jó érzés töltötte el. Ült. Arra gondolt, milyen régen nem ült már csak úgy. Mert persze ült, amikor gépelt vagy varrt, vagy néha akkor is, ha evett, de csak úgy pihenésképpen régóta nem. Most élvezte, hogy éppen ott van, ahol van. Ül az apja helyén, majdhogynem mellette. Nincs benne neheztelés, harag, sietség. Csak béke. Megpihenés. Tiszta lap. Az jutott az eszébe, ahogyan a férje az ölébe veszi egyszer-egyszer a gyerekeket. Minden szándék, ok és megfontolás nélkül, csak úgy. S hogy most itt ő is ilyen fészekmelegben pihenhet. Csak úgy jelen lehet. Azt is rögtön tudta, hogy vissza fog jönni. Újra meg újra itt fog ülni, mert ez a békesség kell neki. Mindig is kellett volna, ha tudta volna, hogy létezik. De csak sejtette. Most jó. % * # Különben ebben a templomban Dániel próféta soha nem fordult meg. Mellesleg a másikban sem ült ott, ahol a koszfolt van, hanem leginkább állt hátul. De ez nem is fontos. A lényeg, hogy néhány ember - köztük Mária is - hazatalált az atyai házhoz. Volt, akinek ehhez kellett egy különös ember, egy csendes erdei ösvény vagy egy koszfolt a templompadon. De még mindig van néhány szabad hely...
