Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-12-20 / 51-52. szám
2 -m 2015. december 20-27. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mindenható Istenünk, szívünk ismerője, kérünk, hallgass meg minket, amikor az adventi csendben imádságban és könyörgésben hálaadással hozzuk eléd kéréseinket. Kérünk, Urunk, karácsony küszöbén áldd meg ünnepi készülődésünket. Tisztíts és szabadíts meg minket mindattól, ami gátol abban, hogy Jézus Krisztus születésének örömhíre töltse be szívünket. Amikor annyi minden nyomaszt és terheli életünket, láttasd meg velünk, hogy egyszülött Fiadban igazi, soha el nem múló örömmel ajándékoztad meg népedet. Könyörgünk egyházadért, gyülekezeteinkért, az egész keresztyénségért. Add, hogy az igehirdetők igaz hittel és meggyőződéssel hirdessék az evangéliumot, és vezessenek minden hívőt a te ismeretedre. Az igehallgatóknak adj nyitottságot Igéd befogadására, hogy az világosságával átformálja, megújítsa sokszor örömtelen életünket. Kérünk, hogy akkor is kezdj velünk újat, amikor mi már nem is hisszük, hogy van esély a változásra. Kérünk, add szívünkbe a bűnbánat mélységét, hogy felismerjük: minden dolgunkra, amit elrontottunk, amiben hibáztunk, mulasztottunk, hűtlenek voltunk, csak nálad kaphatunk bocsánatot. Irgalmadba ajánljuk megfáradt, fásult, emberi mélységeket megélő testvéreinket. Vigasztald és bátorítsd őket, mutass nekik kiutat. Az örvendezőket óvd meg az elbizakodottságtól, és figyelmeztesd őket, hogy minden áldásodért és ajándékodért mindenkor neked adjanak hálát. Urunk, aki kezedben tartod életünk minden útját, kérünk, ne hagyd el egyszülött Fiad jövetelére vágyakozó népedet. Légy velünk, kísérj minket ebben a világban, hogy a te utadat járjuk, és kegyelmedből mindnyájan eljuthassunk örök országodba, ahol teljessé teszed minden benned hívő és bízó szív örömét. Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg minket. Ámen. SEMPER REFORMANDA „Úgy történt, akár a többi asszonynál. Természetesen a test segítségével ment végbe, ahogy az születésnél szokásos. Mindez azért, hogy Mária Jézusnak igazi, valóságos anyja, ő viszont Máriának valóságos, igazi fia legyen. Csupán bűn, szégyen és romlás nélkül szült, úgy, ahogy fogant - bűn nélkül. Különben minden úgy ment végbe, mint bármely más szülő asszonynál. Ugyanúgy gyermekét természetesen anyatejjel táplálta, minden más segítség nélkül. A kegyelem ugyanis nem rontja le és nem akadályozza meg a természet folyását, hanem alátámasztja és elősegíti azt... Mindezt azért mondom, hogy hitünk alapján megőrizzük, és Krisztust olyan emberként fogadjuk el, mint mi is vagyunk, és természetéből semmit el ne vegyünk, kivéve, ahol a bűnről és kegyelemről esik szó. A természet benne és anyjában tisztán megmaradt... Ahol tehát ez nem ellenkezik a kegyelemmel, ne vonjunk le semmit Jézus és anyja természetéből. A szöveg tisztán mondja, hogy »megszülte elsőszülöttfiát« (Lk 2,7). Az angyalok is azt mondják, hogy ő »megszületett«...” M Luther Márton karácsonyi igehirdetéséből, 1522 (Vajta Vilmos fordítása) ADVENT 4. VASÁRNAPJA - ÉZS 52,7-10 Ének a romokon Örömhírt hozó lábak. A görög városállamokról feljegyezték, hogy a perzsák ellen vívott háborúk idején katonai futárok segítségével osztottak meg egymással stratégiai információkat, illetve az ütközetek kimeneteléről is az ő közreműködésükkel értesülhettek az otthon maradtak. E hírvivők legismertebbje minden bizonnyal az a hős futár, aki a marathóni ütközet győzelméről értesítette az athéniakat, miután futva tette meg a két helyszín közti negyven kilométeres távolságot. „Győztünk!” - kiáltotta, majd a kimerültségtől holtan esett össze. Bár a történet hitelességét többen kétségbe vonják, emlékére az újkori atlétikai versenyek és olimpiák sportszámává iktatták a mindmáig sokak által kedvelt maratoni futást. Advent negyedik vasárnapjának óegyházi igéje is egy örömhírt közvetítő futár érkezéséről beszél. Általa különleges, páratlan győzelem üzenete tart felénk. A sarut viselő hírhozó lába bizonyára bepiszkolódott már a pocsolyáktól és a hosszú út porától, a lejtős kanyarulatok sziklái, kövei talán fel is sértették, kisebesítették ezeket a lábakat. Közelebbről szemlélve nem is igazán futásnak, inkább sántikálásnak tűnhet az a mozdulatsor, amelyről Isten igéje most mégis azt mondja, mily kedves és szép. És valóban az, hiszen az általa közvetített üzenetet régóta szomjazzuk. Az evangélium mindenkori futárainak áldott szolgálatáról fest elénk életképet a próféta. Ők valamennyien érintettjei az általuk továbbított mondanivalónak, s ez ugyanakkor mégsem róluk szól. Túlmutatnak önmagukon, a több és nagyobb fe-A VASÁRNAP IGÉJE lé. Ahogyan a vasárnap lekciójában is olvashatjuk ezt Keresztelő Jánosról. Persze az örömhír további, más futáraival is találkozhatunk az evangéliumban: Fülöppel, aki Nátánaélnek számol be élete nagy találkozásáról (Jn 1,45); a samáriai asszonnyal, aki városának lakóit hívja a Jákob forrásánál megpihenő „idegenhez” (Jn 4,28-30); a királyi tisztviselő szolgáival, akik otthonról hozzák a boldogító hírt uruknak egy halottnak hitt gyermek gyógyulásáról (Jn 4,51); magdalai Máriával, aki a Mester feltámadásának csodálatos üzenetét viszi meg sietős léptekkel a tanítványoknak (Jn 20,18). Egyikük sem önmagáról beszél. Olyan reménységet közvetítenek mások felé, amely áldó hatalmak által bízatott rájuk, s amelynek lényegi üzenete ebben a két szóban válik megragadhatóvá: „Istened uralkodik!” (7. v.) Az Úr csodálatos tetteiről tanúskodnak e követek mind. Ahogyan énekeskönyvünk 134. éneke is szívünkre, nyelvünkre helyezi a bizonyságtétel szavát és dallamát: „Itt a drága idő, / Jön az Üdvözítő / Népe váltságára, / Boldogítására, / Hogy mentse a rossztól / És minden gonosztól.” Halld meg hát te is az örömhírt hozók szavát: minden ellenkező látszat ellenére sem hagyta magára Isten az ő népét, az első karácsonykor érted is emberré született a mindenség Ura! Hangosan kiáltó őrállók, ujjongó romok. Merthogy Isten igéje értékeli azoknak a helyzetét is, akikhez az evangélium követeinek küldetése szól. Milyen állapotban várja Jeruzsálem városa az érkező hírnököt? Romosán, betört kapukkal, kifosztva. Csupán őrállók vigyázzák a megcsonkított falakat. Önmagában vigasztalan, egyáltalán nem szívderítő látvány. Talán ráismerünk mindebből közösségi és személyes életünk vészjeleire: elhanyagolt templomfalakra, elfogyó gyülekezetekre, régóta nehézkesen működő szolgálati keretekre. Tágabb kitekintésben számot kell vetnünk demográfiai problémákkal, általános értékválsággal, szembesülnünk kell egyenlőtlen elosztásból, kulturális ellentétből, ökológiai krízisből fakadó zavarokkal, feszültségekkel, tragédiákkal. Szűk keresztmetszetben is van mit beismerni: elhibázott döntéseinket, zsákutcáinkat, kishitűségünket, Isten elleni lázadásainkat, bűneinket. Romok között élünk. Panaszkodva őrizzük a lepusztult falakat. Vajon ma végre megpillantjuk-e az örömhírt hozók láthatáron feltűnő alakját? Meghalljuk-e küldőjük nekünk is címzett, békességről és szabadulásról szóló üzenetét? Benne az értünk szegénnyé lett Király szólít minket is. Éltető, megmentő, irgalmas szavára hangos örömkiáltásba kezdhetnek az őrök, sőt ujjonghatnak a füstölgő romok. Mint ahogy a betlehemi Gyermek érkezése a te életed sivár, romos vidékeit is ígéretessé teszi. Ahol eddig panasz és sírás hangja hallatszott, ott mától hálaének zenghet. Kudarcaid, fájdalmaid, félelmeid salakmezőin egyedül az ő érintésétől sarjadhat hit és remény. Még a két nagy ellenség, a bűn és a halál hatalma is megtörve, mert Krisztusban beteljesedett az ősi ígéret: „.. .visszatér az Úr a Sionra.” Megvigasztal az Úr minden nép szeme láttára. Emberi vigasztalásaink legtöbbször erőtlenek, gyakran nem mentesek a közhelyes fordulatoktól sem. Isten vigasztalása egészen más. Lelkünk mélyére hatol, valódi gyógyulást hoz, a jövő felé fordít, földi pályánk hűséges betöltésére és örök életre nevel. Az Ige testté léteiében mindez szemmel látható valósággá lett: „.. .vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium...” (Mt 11,5) Húsvét és mennybemenetel után pedig a Pártfogó, a vigasztaló Szendélek munkájának köszönhetően állítja szolgálatba apostolait az Úr. Hiszen az ő vigasztalásának, új életet adó kegyelmének különös módszere, hogy egyszerre ad ajándékot és feladatot. Bátorító és erősítő szavának az is része, hogy szolgálatba állít. Tanúivá, követeivé, az örömhír hordozóivá akar tenni minket is. Azokhoz küld, akik még nem hallották az örömüzenetet, vagy nem olyan módon, ahogy az számukra bevehető volna. Vigasztaló szava most téged is arra hív, hogy „békességet, örömhírt és szabadulást” hirdess, tedd hallhatóvá és láthatóvá mások számára is a karácsonyi örömöt. így lehetsz te is eszköze és munkatársa a „minden nép” szeme láttára munkálkodó Istennek. ■ Smidéliusz András Imádkozzunk! Te életünk romjain kerestél meg minket, Urunk. Hozzánk küldött követeid által gondviselő szereteted örömüzenetét küldted el nekünk. Ne engedd, hogy magunkba fojtsuk és így semmibe vegyük kegyelmedet, hanem tégy minket is karácsonyi bizonyságtevőiddé. Ámen. Az evangélikus iskola és az éneklés ereje ► Karácsonyi összevont számunk első Cantate-cikke látszólag nem igazán kapcsolódik az ünnephez. De ha mélyebben belegondolunk, világossá válik, hogy az identitás, az ünneplés és az éneklés mélyen összefüggenek egymással. A Deák Téri Evangélikus Gimnázium énektanáraként november végén estem át a pedagógusi minősítés procedúráján. Sok-sok feleslegesnek tűnő tennivaló mellett az eljárás arra is kötelezett, hogy készítsek számadást eddigi munkámról. Az összegzés közben egyre nagyobb hálával teltem el: mennyi-mennyi ajándékot kaphattam magam is a diákokon és az énekoktatáson keresztül. Különleges feladata van a zenetanításnak iskoláinkban. Nincs olyan tantárgy az iskolai gyakorlatban, amely erősebben befolyásolná az intézmény evangélikus jellegét, mint az ének-zene. Gyakran kérdezgetik kívülállók, és sokszor tanácskoznak róla szakértők: „Mitől lehet evangélikus az evangélikus iskola?” Tudom, a kérdés összetett, s azt is tudom, hogy helyes válasz csak teológiai megalapozással adható. Mégis, amikor aggódó egyházvezetőink azt vizsgálják, ugyan hozott-e létszámbeli gyarapodást, megerősödést az egyháztagságban az evangélikus iskolarendszer kiépítése, akkor indokolt rákérdezni: vajon képesek-e bekapcsolódni lakhelyük istentiszteleti életébe a volt evangélikus diákok? Bizonyos, hogy az iskolai énekoktatás sokat tehet ez ügyben: egyházunk korálkincsét megismertetve közösségbe vonjuk a fiatalokat a gyülekezet egészével. Akinek az iskolai énekórákon természetessé vált az istendicsőítő ének, az keresni fogja az alkalmat, hogy felnőttként is eljusson saját lakhelyének templomába. A más felekezetű diákok között is meghatározó lehet az énekórák tananyaga. Érdekes megfigyelést tehettünk tágabb családunkban, amikor egyik kisgimnazista rokonunk mesélte, hogy osztálytársaival éppen a „felekezeti cikizés" korszakában vannak. Kíváncsiskodva kérdeztük, vajon mely tulajdonságok számítanak a kiskamaszok világában „evangélikus vonásnak” Spórolósság, sóherség, a késésre való hajlam és még néhány - nem túl kedvező - jellemző hangzott el válaszként. Tudom, ez csak játék, mégis elgondolkodtam: vajon honnan szerezhet pontosabb képet az evangélikus tanításról az a diák, aki a mi iskolánkba jár, de nem evangélikus? Leginkább az iskolai áhítatok igehirdetéseiből, a közös iskolai istentiszteletekből és... igen, jelentős részben az ének-zene órákon tanultakból. Hiszen az énekórán együtt énekelheti a korálokat minden felekezetű diákunk, mindnyájan megismerik az egyházi év általunk használt rendszerét, és a liturgikai ismereteket is evangélikus szempontból tanulják. Más felekezetű diákjainkban az evangélikus egyházról kialakított képet meghatározhatja az énekórák anyaga és az énektanár személyisége. Divatos szóval így mondhatnánk: stratégiai kérdés egyházunk egészére vetítve az énekoktatás minősége, intenzitása. Örvendetes, hogy a magyar evangélikusok a számarányukhoz viszonyítottan komoly iskolarendszert építettek ki huszonöt év alatt. Azt is tudjuk, hogy az iskolaátvételek és -visszavételek lezajlása igen kényes folyamat volt. Egyesével kellett bölcs döntéseket hozni, hol mennyire tartja meg az egyház a régi tantestületet, s érzékeny odafigyeléssel kellett meghatározni, milyen tantárgyakra helyezik itt és ott a hangsúlyt. Ma mégis ki kell mondanunk, hogy egyházunk vezetői hibát követtek el, amikor nem tették kötelezővé az evangélikus énekek oktatását saját iskoláinkban. Pedig ez természetes volt mind a római katolikus, mind a református egyház vezetőinek. A külföldi példák többsége is azt mutatja, hogy az egyházi iskola egyik sajátossága éppen a gazdag zenei élete. Hiszen küldetésünk az is, hogy a haszonelvű világ ellenében a szellemi értékek mellett tegyünk hitet. Van a kezünkben valami - Isten ajándéka, a zene -, ami sem karrierünket nem segíti, sem pénzbevételeinket nem növeli, mégis boldoggá tesz. Az anyagtalan világ csodáját tárja elénk az éneklés, a zenében való megmerítkezés. Nevelési feladatunk az, hogy ne elégedjünk meg a pedagógiai munkára alkalmatlan heti egyszeri énekórával: a ránk bízottak iránti felelősséggel érdemes minden évfolyamban újraszervezni iskolá-CANTATE ink tantervét s biztosítani a heti két énekórát, egészen az érettségiig. Egyházunk egyházzenei bizottságának vezetője, Kendeh K. Gusztáv évek óta diplomatikus lépéseket tesz azért, hogy evangélikus oktatási rendszerünk pótolja negyedszázados hiányát: vezessünk be legalább négyévente heti egy pluszórát kifejezetten az egyházzenei ismeretek - koráljaink és a hozzájuk fűződő gazdag zeneirodalom - tanítására. Az oktatási oldal szereplői nyitottak a kérdésre, s csak szervezési nehézségeket tartanak akadálynak. Biztató a helyzet. Ősszel megjelentettük az Iskolai énekeskönyv próbakiadását is, hogy minden felekezetű diákunk kaphasson belőle. Minősítéssel kezdtem, egy másfajta minősítéssel fejezem be. Valamely hetilapunk értékelése alapján idén a Deák Téri Evangélikus Gimnázium végzett az első helyen az összes magyarországi felekezeti iskola között. Ez az a tanintézmény, ahol újjáalapítása óta heti két énekórát kaphatnak a diákok. Tudom, a két adat nincs egyenes összefüggésben, de azt bizonnyal nem állíthatjuk, hogy az énekoktatás más tárgyaktól lopja el az időt, s hátráltatná a diákok teljesítményét. A zenélés inkább gazdagítja és más feladataikra erősíti fiataljainkat. ■ Dr. Bence Gábor
