Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-12-06 / 49. szám
2 n 2015. december 6. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Urunk! Az adventi út felén terjesztjük eléd kéréseinket. Köszönjük azt a sok jelzőtáblát és útmutató irányítást, amelyeket eddig kaptunk tőled. A saját fejünk szerint makacsul rohantunk volna tovább, egyre nagyobb veszélyek felé, de a te vezetésed megőrzött minket mind a mai napig. Hívogató hangod mozdított ki közönyünkből. Bátorító hangod adott erőt keserű élethelyzetekben. Biztató hangod újra felébresztette bennünk a vágyat, hogy küzdjünk a tiszta és értékes életért. Ne engedd, hogy könnyen elfelejtsük mindezeket! Segíts, hogy mindig újra szemünk elé kerüljenek, hogy még bátrabbak legyünk követésedben! Könyörgünk hozzád tisztulásért. Szinte természetessé vált életünkben a hamisság, a megbízhatatlanság és a nemtörődömség. Adj adventi erőt, amikor ezek ellen a kísértések ellen küzdünk. Mutasd meg számunkra az igazi értékek szépségét és fontosságát. Ne ahhoz a magatartáshoz igazodjunk, amely a környezetünkben természetes és elfogadott, hanem a te útmutatásodhoz. Lássunk magunk előtt téged, aki a valódi és az egyetlen teljes értéket mutattad fel minden embernek. Keressük szavadat, és vágyódjunk arra az útra, amely hozzád vezet minket. Könyörgünk hozzád bátorságért. Adj nekünk jó szavakat embertársaink felé, akik megszólítanak minket, és keresik életük értelmét és jövőjét. Taníts meg minket a nehéz kérdésekre is választ keresni. Adj türelmet és kitartást, amikor hosszasan és fárasztó módon mondják el emberek a problémáikat és a kételyeiket. Add, hogy tudjunk lassítani és nyugodtan megállni, amikor mások szavát kell meghallgatnunk. Mutasd meg ezeket az élethelyzeteket nekünk világosan. Add, hogy rólad beszéljünk, ne csupán magunkról! Könyörgünk hozzád szeretetért. Azokra is gondolunk most, akiket csak nehezen tudunk elfogadni. Eléd hozzuk azokat, akiket mindig velünk szemben állónak és ellenségesnek látunk. Néha nagyon egyedül érezzük magunkat, mert nehéz megbízni másokban. Taníts minket odaadóbb és nyíltabb szeretetre embertársaink iránt. Add meg azt, hogy a szavunk, viselkedésünk és cselekedetünk közelebb vigyen a többi útitárshoz, mindazokhoz, akikkel együtt járhatunk földi életünk idején! Könyörgünk a legtágabb értelemben vett útért és a legnépesebb útitársi közösségért: az emberiségért és a lakott földért. Segíts minket, hogy Krisztus születésének ünnepére úgy tudjunk készülni, hogy nagyobb felelősség és őszintébb érdeklődés legyen bennünk más földrészek lakói és az egész teremtett világ iránt. Emelj ki minket a szűk látókörű és befelé fordult gondolkodásból. Végül pedig azt kérjük tőled a mai ünnepen, hogy őrizz meg minket a szilárd hitben, amely tudja, hogy bár minden változik és átalakul az életünkben, de a te hűséged és szereteted az egyedüli örök valóság. Ámen. ADVENT 2. VASÁRNAPJA - ÉZS 63,15-64,3 Kizsarolhatatlan kegyelem A Facebook tanúsága szerint a párizsi merényletek után a dalai láma meghökkentő bejelentéssel állt elő: ne imádkozzunk Párizsért! Meggyőződése szerint ugyanis azzal, hogy Istentől kérünk békét, saját felelősségünkről akarjuk elterelni a figyelmet: arról, hogy nem Isten adja a háborúskodást, a gyűlöletet, hanem mi magunk vagyunk az okozói a történteknek - ne várjuk, hogy ő tegye rendbe azt, amit mi elrontottunk! Ha provokatív is a gondolat, nem szabad egy mozdulattal lesöpörni az asztalról. Mert alapvetően igaza van! Valóban riasztó és nevetséges, ha saját felelősségünk elől menekülünk Istenhez. „Miért engeded, Uram, hogy letérjünk utaidról? Miért engeded, hogy a szívünk kemény legyen, s ne féljen téged?”- teszi föl a kérdést a nép nevében a próféta. Bennem azonban felgyűlik a jogos düh: hát már azért is Isten a felelős, ha mi eltávolodunk tőle? Én vagyok hűtlen, és ezért ő lenne a hibás?! Nem ugyanaz-e ez a logika, mint az „apu azért iszik, mert te sírsz” mondaté? Nem ülünk fordítva a lovon, ha elhitetjük magunkkal, hogy Istenen kérhetjük számon saját hűtlenségünket? Egykor. Bibliai szakaszunknak éppen a középpontját adják ezek a fájdalmas, „sértett” kérdések. Az igeszakasz elején és végén a felkiáltás arról szól, hogy Isten mikor mutatja már meg önmagát, hatalmát, meddig tűri, hogy mások tapossák földjüket, hogy magányosan, hazájától messze kell élnie Izrael népének. Ezek a fájdalmas felkiáltások érthetők, ha a korabeli helyzetet ismerjük. Igeszakaszunk ismeretíen szerzője- akit, mivel szavait Ézsaiás próféta A VASÁRNAP IGÉJE könyve őrizte meg számunkra, Harmadik Ézsaiásnak mondanak a szakértők - ugyanis olyan korszakban szólal meg, amikor a zsidóság a legközelebb van az eltűnéshez: a babiloni fogság időszakában kell egy kétségbeesett népet vigasztalnia és egyben fájdalmának hangot adnia. A deportálás fájdalmában, az otthontalanság éveiben érthető is ez a sóvárgás, a vágy, hogy Isten mutassa meg jelenlétét, hogy legyen felismerhető a babiloni fogságban lévő nép számára. Sóvárgása, a helyzet tragikuma a katarzis lehetőségét hordozza magában. Hiszen annyira elhagyatott, annyira magányos, úgy érzi, mindent elvesztett, még azok is elhagyták, akiktől életét, múltját kapta: az ősei, Ábrahám és Jákob. Sorsa fenséges, tragikus sorsnak tűnik. „S a sírt, hol nemzet sűlyed el...” - a jól ismert mondatnak a pátosza a fogságba hurcolt népet figyelve is eszükbe juthat. Zsarolási kísérlet. Ebbe a fennköltségbe azonban számomra nehezen illeszkedik a középső szakasz már idézett két mondata. Sőt bizonyos szempontból nézve kifejezetten kisstílű zsarolásnak tűnik. Miközben a próféta tisztában van saját felelősségével, még képes vádlón az Istenre mutatni: te hagyod, hogy én hűtlen legyek! Az embertől nem áll távol az Isten „megzsarolása”: segíts, ha már egyszer azt mondtad, hogy hűséges vagy hozzánk, te emelj ki bennünket a gödörből, még akkor is, ha mi magunk másztunk bele.... Ha a próféta szavait jól értem, és a népet, amelynek nevében megszólal, ilyen erkölcsi szempontok alapján nézem, nem tudok mást mondani: gyomorforgató ez a hozzáállás. Csakhogy Isten másképp tekint rájuk, nem etikailag. Isten szeme mást lát. Hajdanvolt ifjúkorom meghatározó élménye, a Jónás és Jézus című rockoratórium egyik dala cseng a fülemben. Amikor Jónás felháborodva követeli Istentől, hogy büntesse meg a niniveieket, „legyen végre innen s onnan két partja a folyónak, meghúzott határa az igazságnak” Isten egy egészen más szempontot villant föl: „Nézz rájuk, Jónás, nézd, hogy félnek, nézd és szánd meg végre őket, lásd meg bennük az embert” Ne a bűnt nézd, hanem a bűnöst - és az embert, aki hordozza ennek súlyát. Elítélhető ez a nép? De még mennyire! Van benne valami tiszteletre méltó? Ugyan! Hiszen még elesettsége, bűnbánata is tele van önfelmentéssel, Istenzsarolással. Nincs ennek a közösségnek már semmije. Méltósága se, ősei se: „Ábrahám nem ismer bennünket, Izráel nem törődik velünk’.’ Azok tagadnak meg, akiktől létünket kaptuk - mintha maga a lét válna kérdőjelessé. „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám” - mondja erre a tapasztalatra József Attila. Még tragédiája is önző. Mégis, ez az önmagát kisemmiző, méltóság nélküli közösség az Isten szemében szánandó, kegyelemre szorult nyáj. Épp azért, mert már semmije sincs, csak a reménytelennek tűnő reménykedés. A keresztyénség kezében az alázat, a bűnbánat gyakran nemes bevonatot kap. Holott aki kegyelmet kap, abban semmi tiszteletre méltó nincs, még a bűnbánata sem az. Sőt éppen logikai bakugrásai, „zsarolásai” az igazi jelei annak, hogy mennyire nincs semmije, csak a kegyelem. Hitének, imádságának visszásságai jelzik, mennyire az Eljövendőre szorul. Krisztus eljövetele. Úgy tűnik, nincs igaza a dalai lámának: éppen az, hogy képtelenek vagyunk saját felelősségünket elviselni, mutatja gyengeségünket és segítségre szorultságunkat. így reménykedünk mi is most, adventben. Jó lenne abban hinni, hogy a tisztaság utáni vágyakozásunk, a lilába, tehát a bűnbánat színébe öltöztetett oltáraink teszik magasztossá lelkünket, ők mosnak meg. De amire mi képesek vagyunk, az mindig kevert, korcs dolog, a jóság síró vágya keveredik benne az álszent számítással. Önmagunkban, ünnepi készülődésünkben hiába reménykedünk - ahhoz túl kaotikusak vagyunk. Saját várakozásunk helyett csak abban a Krisztusban reménykedhetünk, aki eljött és eljön közénk, aki a bennünk lévő zavar ellenére és azzal együtt fogad el bennünket. Hittanos gyerekek - és a felnőttek is - gyakran beleesnek a csapdába, amikor az advent szó jelentését kérdezzük: „várakozást” mondanak, holott a szó jelentése „eljövetel” Jó lenne megérteni végre, hogy advent és karácsony lényegét nem a mi vágyakozásunk, hanem az ő közénk lépése adja meg! Jó lenne megérteni, hogy nem várakozásunk miatt, hanem eseüeg pont annak ellenére jön el közénk Krisztus. ■ Hegedűs Attila Imádkozzunk! Lásd, Urunk, már a tisztaság utáni vágyódásunk, bűnvallásunk sem képes tiszta lenni. Mindenünk kegyelmedre szorul, még adventünk is. Add, hogy most igazán átéljük: nem a mi ilyen-olyan várakozásunk, hanem a te eljöveteled, felénk lépő kegyelmed áll a középpontban!Ámen. Tehozzád vinnék, Istenem, most minden fájó terhet ► Advent második vasárnapján bizalommal készülhetünk tovább Megváltónk eljövetelére. Útmutatónk mára kijelölt igéje - „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége” (Ézs 60,x) - tündöklést, ragyogást állít a középpontba, amelyet csakis általa sugározhatunk tovább. Címadó énekünkkel (EÉ 87) éppen ezért a teljes odaadásért, gyermeki hitért imádkozunk. Finn énekeink egyik legjobban sikerült darabját Julius Leopold Fredrik Krohn (1835-1888) öntötte versbe 1880-ban. Krohn a Helsinki Egyetemen tanult finn nyelv- és irodalomtudományt, valamint filozófiát. 1862- ben diplomázott, s ettől kezdve itt tanított élete végéig. Suonio álnéven verseket is írt. Életének utolsó húsz évében a finn nemzeti eposszal, a Kalevalával foglalkozott, s az eközben kialakított módszerével megteremtette a finn iskolát. Ennek elnökletével őt bízták meg 1886-ban, a Finn énekeskönyv létrehozásakor, s habár több éneket saját maga szerzett, szerénységből nem engedte, hogy feltüntessék hozzájuk a nevét. Helyette Johann Arndt (1555-1621) nevét írta az Eteesi, armon Jumala (Sun etees, Herra armiain) énekhez. A német teológus, író, költő, lelkész, majd szuperintendens Arndt a keresztény imádság legnagyobb tanítói közé tartozik, gondolatait azonban sosem szedte rímbe. Fő művét, a miszticizmus és pietizmus felé mutató Az igaz kereszténységről című imagyűjteményt jól ismerte Krohn is. Ennek egyik imádságában valóban a fájó terhek letételéért könyörög. Az eredetileg hét versszakos, hétsoros - a8, b7, a8, b7, c8, c8, X7 strófaszerkezetű - ének további strófáinak tartalma is megfelel Arndt egy-egy imájának. Az énekeskönyvünkben található korái öt versszakát Túrmezei Erzsébet fordította. Az ének dallama a reformáció utáni évtizedekben keletkezett. Egyes források szerint Miles Coverdale (1488? - 1569?) adta közre 1535-ben Goostly Psalmes and Spiritual Songes Drawen out of the Holy Scripture című himnuszgyűjteményében. Coverdale az angol anyanyelvű irodalom fejlődésében játszott kulcsszerepet. Gyűjteményével egy időben elsőként fordította angolra a teljes Bibliát, amelyet pár évvel később kinyomtattak, s a király is jóváhagyta. Az angol reformátor számtalan reformációs iratot fordított le, köztük Luther Márton traktátusait is. Más források Christian Adolf Nystadensis (Neustáder) nevéhez és az 1542- es évhez kötik a dallam eredetét. Mindenképpen több ember s egyben náció imádsága és buzgó hite nyomán jött létre ez az énekünk, amely minket, a 21. század gyermekeit is buzdít, hogy Isten kegyelmére bízzuk egész életünket. Krisztus Urunk földi eljövetelére készülve talán a második versszak segítheti leginkább elmélyülésünket: „Az égi szent erőt Te add, / Hogy bízva kérjek, bátran, / Hogy áhítattal várjalak, / Szívbéli buzgóságban! / Ne ajkam mondjon csak imát, / De lelkem sóhajtson hozzád / És teljes szívem mélye!” ■ Halász-Táborszky Györgyi Az imádság telefonhívás Istenhez. Már az ovis hittan óta tudom ezt, bár akkor még „tekerős” készülék volt. Ma már egészen más telefonálni. Bárhol lehet, és mégsem. Mert elmegy a térerő, elromlik a telefon (gyakrabban, mint várnánk), fúj a szél, rossz a vétel... Könnyű és nehéz egyszerre. Mert ha minden jó, akkor is tudnom kell, hogy mit mondjak. Mit mondjak Istennek? Évezredes probléma a szavak keresése és a bizonytalanság, hogy azok elég jók-e Isten megszólítására. Ordass Lajos egyik könyvének a címe gyakran cseng a fülemben: Nem tudok imádkozni. Van a polcomon néhány imakötet (és az énekeskönyv hátuljában is pár oldal) azokra a napokra, amikor nem jutok szóhoz, amikor nem tudom magamat kifejezni, hogy megszólíthassam Istent. Vagy amikor az esti csendben belebonyolódom a saját szavaimba... elkalandozom két félmondat között, és már azt sem tudom, miről beszéltem, miről szerettem volna, és köszönöm, és kérlek és... elalszom. Hogyan is kellene? Legyen benne: hálaadás, bűnbánat, könyörgés (köszönöm, bocsánat, kérlek), de valami több kell. Hogyan mondjam el úgy az imámat, hogy „nálad (Istennél) kedvet leljek”? Találok szavakat, elkezdem a Miatyánkot, de érzem, hogy még mindig nem elég, ennél is több kell. Lélek kell! Lélek kell, tűz kell, és bizalom. Hiszem, hogy Isten képes arra, amit kérek tőle. Ugyanakkor teljes szívemmel bízom, bíznom kell benne, hogy ő jobban tudja, nekem (és az emberiségnek) mire van szükségem, és azt fogja megadni. Olyan csodás lenne mindig azt kérni, amire szükségünk van! Belesimulni az Isten tervébe, úgy vágyakozni, hogy az ő akarata legyen az első nekünk is. De itt van előttem a naptár, tele bejegyzéssel. Tudnom kellene, hogy Isten mikor ad választ a kérdéseimre, mikor teljesednek be az ígéretei, hogy aszerint cselekedjek én is. Ó, az idő, ami annyira létfontosságú, meghatároz mindent a földön! Gondolataimnak is határidejük van, szóval, Istenem, te időtlen Mindenható, adj nekem most... a rádióban szól a dal: „Én nem kérek mást, csak elég időt, igazán érteni, szeretni őt...” (Ákos: Igazán) Advent a várakozás ideje. Az első gondolatom az volt, hogy a várakozás lecsendesedéssel, megállással kell hogy együtt járjon, de valójában a várakozás lehet izgatottan örömteli, ahogyan egy bál napjára várakozik az ember. Egy táncra Istennel. Valahogy így képzelem el most a kapcsolatomat vele: nem távoli telefonhívás a beszélgetésünk, hanem tánc, amelyben ő vezet, én pedig boldogan hagyom, hogy vezessen, mert érzem, hogy ez a legjobb nekem. Tánc közben pedig megszűnik az idő és a tér. Csak a kapcsolat marad, amely az imádság maga. ■ Kovácsné Sterczer Rita CANTATE Eged Ilién diczeriinc,
