Evangélikus Élet, 2015. július-december (80. évfolyam, 27-52. szám)
2015-11-22 / 47. szám
„A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai című sorozatban megjelent Egyességi irattal ritkaságnak számító kincset vehet a kezébe az olvasó. Az 1580-ban németül, majd később latinul megjelent hitvallási iratnak ez az első teljes magyar fordítása.” Újdonságok a Luther Kiadótól 8. oldal „Az embernek választania kell, hogy az élete vagy erre a világra rendezkedik be, vagy az örökkévalóságra. Vagy a hétköznapiság jellemzi, vagy a végtelen öröm.” Örökkévalóság 11. oldal „A kerület felügyelő asszonya, aki a pitvarosi gyülekezet presbitere is, kiemelte, hogy az emberek lelki táplálékra éheznek, tehát az a küldetésünk, hogy evangéliumot nyújtsunk számukra megfelelő módon »tálalva«.” Egyházkerületi közgyűlések !► 13. oldal Nőé, a tolvaj és a szolga !► 2. oldal Lelkésziktatás Farádon, Baján és Beleden !► 3-4. oldal Sztehlo-ösztöndíj: álom és valóság W- 5- oldal Krisztus-hittel az iskolákban !► 5. oldal Mi legyen az elhunyttal? 9. oldal Hazánk fővárosa Prága, Budapest, Moszkva, Kijev »► 10. oldal PRAY FOR A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa elnökségének nyilatkozata a párizsi terrortámadások kapcsán A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa megdöbbenéssel fogadta a november 13-ai párizsi terrortámadásokat. Együttérzőnk azokkal, akik gyászolnak, a megsérülteknek pedig gyógyulást kívánunk, és imádkozunk azért, hogy a kialakult helyzetre Európában a felelős vezetők mielőbb megnyugtató megoldást találjanak. Steinbach József elnök Dr. Fischl Vilmos főtitkár „Luther életét az Istenre találás élménye határozta meg” Könyvet és animációs filmet mutattak be Luther Márton születésnapján A Luther Kiadó gondozásában frissen megjelent kötetek, illetve rajzfilmepizód segíthetnek abban, hogy teológiai, lelki megújulás következzék be egyházunkban. Az eddig magyarul csak részleteiben elérhető Egyességi iratot, Luther Márton válogatott prédikációinak kötetét, illetve a Luther-rajzfilmsorozat római epizódját november 10- én mutatták be a Deák Téri Evangélikus Gimnázium dísztermében. A Magyarországi Evangélikus Egyház Reformációi Emlékbizottsága és a Luther Kiadó szervezésében zajlott, ünnepélyes könyv- és filmbemutató házigazdája Kendek K. Péter, a kiadó igazgatója volt, a programot a Németh Zsuzsa és Thurnay Viola vezette Pax et Bonum kamarakórus előadása színesítette. Prédikációk Luther Márton regénybe illő életrajzára hivatkozva Thomas Mann József és testvérei című regényéből idézett részlettel kezdte a Luther válogatott művei sorozat 6., Prédikációk című kötetét bemutató előadását dr. Percze Sándor. Az evangélikus lelkész kiemelte: „Luther számára - akárcsak Ábrahám számára - nem volt mindegy, hogy kinek szolgál. Luther ugyanis rátalált a legfőbb tekintélyre, Istenre, és az őelőtte való megállás mozgatta életét.” A most bemutatott prédikációskötet lehetőséget nyújt arra, hogy világosabban lássuk: ahogy Luther életét az Istenre találás élménye határozta meg, ugyanolyan szenvedéllyel vall a Szentíráshoz való viszonyulásáról is. A Bibliához lehet úgy is közeledni, mintha csak papír volna, lehet kiüresítetten idézni, de a legfőbb kincs az, ha személyes érintettséggel lapozza valaki. „Mit segít a Szentírás, ha Isten számomra nem Isten?” - tette fel a kérdést Luther szavait idézve Percze. Hangsúlyozta, hogy Luther prédikációi rávilágítanak: „az embernek Isten színe előtt a Szentírás által önismeretre kell jutnia" így jutunk el az ó- és az új ember megkülönböztetésének szükségszerű felfedezéséhez: „Mint egy vörös fonál, úgy vonul végig Luther prédikációs életútján az ó- és új ember kérdése.” 1^ Folytatás a 8. oldalon SEMPER REFORMANDA „Az egész Szentírásból nem tudok semmit, ami jobban illene ide, mint Isten áldott anyjának szent éneke, amely megtanulandó és követendő mindenkinek, aki jó vezető és hasznos úr akar lenni. Mert ebben Mária szeretettel telve énekel az istenfélelemről és arról, milyen Úr az Isten. Mindenekelőtt pedig arról, mit cselekszik a magas, és mit az alacsony rangúakkal. Mások csak hallgassák saját lányuk énekét. Egy fejedelemhez és úrhoz a tiszta Szűz éneke méltó, aki lelki, tiszta és üdvös éneket dalol. Ezért is szép szokás minden templomban, hogy ezt az éneket a vesperásban sajátosan ünnepélyes módon éneklik. A Lélek adja meg fejedelmi Kegyelmességednek és valamennyiünknek a helyes megértést, és hogy Istennek tetsző életet tanuljunk belőle, ezáltal majd az örök életben zengjük és énekeljük ezt az örök Magnificatot. Erre segítsen minket Isten, ámen!” M Luther Márton: Magnificat (Takács János és Percze Sándor fordítása) Beszéljünk az örök életről! ■ Ribár János Az egyházi esztendő utolsó vasárnapjának bátorító elnevezése evangélikus szóhasználatunkban: örök élet vasárnapja. Érdemes ismételgetni ezt a pozitív tartalmú megnevezést, mert a komor, ködös, nyálkás, fagyos, nyirkos évszakban könnyen hajlik a fáradó emberi lélek a pesszimizmus, letargia, melankólia, rezignáció felé, és ha azt hallja, hogy valami „utolsó” - különösen, ha ez a vasárnapra vonatkozik -, akkor magába roskad. Hervad a lélek. Szorong, fél, nyugtalan, mert negatív tartalmak tolakodnak elő számára. Azért is, mert nemrégen járt a temetőben, amelynek őszi, kora téli szépsége nem győzte meg, hogy a múlandóság csak látszólagos. A templomba menő az „utolsó vasárnappal” szembesülve hall az előírt textusban nagy megpróbáltatásról, nyomorúságról, hamis krisztusokról, a csillagok megindulásáról, jajgatásról - hát miért is lenne öröme? Ha pedig a nagyvilág aktuális eseményeire gondol, akkor még inkább rejtélyesnek és bizonytalannak látja a jövőt, de személyes kilátásai sem nyugtatják meg jobban, mert tudja - ha tagadja is -, hogy az ő életében is eljön az a bizonyos utolsó nap. Ha csak ezeket éli meg, végleg beborul a „személyes ég” és fájóan facsarodik a szív. Miért is? Mert nemszeretem kérdésekkel kell szembesülnie; olyasmivel, ami kikerülhetetlen. Mert most még, az idén, saját akaratunkból mentünk ki a temetőbe, de egyszer csak visznek oda, mert megvolt az a bizonyos utolsó nap. „Beszéljünk inkább az életről!” - mondta egy nyakkendős úr egy halotti toron. A többiek zavartan elhallgattak, és emlékezetükből is törölni akarták a félelmetes utolsó éjszaka emlékét. A mama napokig haldoklott. Az utolsó éjszakát csak hárman élték át, ők mesélték a halotti toron a többieknek. Az élmény megrázó volt, ha időben nem tartott is sokáig. Gazdag szókinccsel ecsetelték a történteket a tanúk. A csendesen szunnyadó, bár nehezen lélegző hozzátartozó hirtelen kalimpálni kezdett két sovány kezével, és mint aki láthatatlan ajtón dörömböl, úgy kiabálta: „Engedjetek be, engedjetek be!” A virrasztók döbbenetükben megmerevedtek, zavarukban nem nyúltak a beadandó gyógyszerért, sem a vizespohárért, csak percekig nézték a buzogánnyá formálódott kezeket, amint a láthatatlan ajtót verik, és a távozó elnyújtva kiabál egyre hangosabban, egyre reménytelenebbül. A csont és bőr karok aláhulltak, a buzogánnyá formálódott kézfej kékes görcsben maradt, a folyamatos kiáltás hirtelen egy végső jajban tört ki, majd sötét, néma, éjszakai csend lett a szobában. Itt tartottak a tanúk az elbeszélésben, amikor megszólalt az úr: „Beszéljünk inkább az életről!” Valóban: az Életről beszéljünk! Nem arról az életről, amely minden erőfeszítésünk ellenére megszökik matériánk bonyolult rendszeréből, és amelyet biológiai életnek nevezünk, hanem arról, amely spirituális minőséggel bír, és amelynek különleges isteni érintettsége van. Az első a földi élet, a másik a mennyei élet, avagy az örök élet. Tudták ezt a görögök, azért leltek két szót is az élet valóságára. A földi életet biosznak nevezték, a másikat dzoénak. Már a biológiai, azaz a földi élet is hatalmas, felfoghatatlan csoda, igazi nagy tudósok vallanak róla, hogy mekkora titok, és még mindig csak találgatják a természetes létrejöttét, sőt még igazából azt sem tudják megmondani, hogy mi az élet, csak az életjelenségeket érzékeljük. A földi élet csodája indíthat bennünket Alkotója csodálatára. Ám ha a földi élet csodáját nem értjük, mennyivel kevésbé vagyunk képesek felfogni az örök élet csodáját? Sem idő, sem tér, sem kép, sem fogalom nem áll a rendelkezésünkre, hogy racionalista igényességgel, kimerítően járjuk körül a témát, ám szíve nagyot dobbanhat annak, akinek hallása van. Bátran mondhatjuk, hogy örök élet, mert erre tanít minket Isten igéje, és igazából csak a mi bizalmunkat kéri cserébe a minden létezőknek Al-A földi élet csodája indíthat bennünket Alkotója csodálatára. Ám ha a földi élet csodáját nem értjük, mennyivel kevésbé vagyunk képesek felfogni az örök élet csodáját? kotója, és azt sem feltételként, hanem csupán az elfogadás eszközeként. Nem kell az ajtón két ököllel dörömbölni: nyitva áll a Jézus Krisztusban hívők előtt (íjn 2,25). Beszéljünk tehát az örök életről ezen az „utolsó vasárnapon”, és koncentráltan ízleljük ezt a kifejezést. Múlandó életünk sodrásában merjük ezt a nagy üzenetet forgatni a haláltól megrettent szívünkben. Ahogy egyre jobban átjár bennünket ez a mennyei üzenet: a nekünk ajándékba szánt örök élet, annál átélhetőbben szétárad a szívünkben a békesség, harmónia, és ebben a helyzetben még Pál apostolt is képesek leszünk megérteni, élményét átélni, aki arról beszélt, hogy vágyódik Krisztushoz költözni és nála lenni, de tudva földi kötelességét, ennek az elköltözésnek a lehetőségét munkaadójára, az Úr Jézus Krisztusra bízza (Fii 1,23-24). A szerző nyugalmazott evangélikus esperes
